A los angelesi bluesgitáros és producer Josh Smith neve talán sokaknak ismeretlenül cseng, hiszen nem a zenei fősodor tagja, különösen nem idehaza. Európában csak ritkán lép fel, de az USA-ban dolgozott többek között Eric Gales és Joe Bonamassa lemezein is. Én is csak egy véletlennek, mégpedig ennek a youtube videónak köszönhetően találtam rá pár éve, melyen egy gyönyörű Collings gitáron játszik egy gazdag, ízes-bluesos futamot. Smith ráadásul ritkán énekel, dalai leginkább instrumentálisak, ahol a gitáré a főszerep. Ugyanakkor Smith jóval több mint egy mezei bluesgitáros, egyfajta zenei értelemben vett vándormadár. A blues nála csak egy kiindulási pont, ahonnan szívesen kalandozik más rokon zenei műfajokba is, legyen az jazz, soul vagy funky. Zenei utazásának legújabb állomásán egy big band élén találta magát és azt kell mondjam, ez nagyon jól áll neki.
A Doublecross című nyitódal jól megtestesíti azt a jazz-blues fúziót, mely az egész albumon végigvonul. A fúvósok és az orgona hol kiemelik Smith egyedi gitárjátékát, hol főszereplővé lépnek elő a gitár háttérbe vonulásával. A második, Brand New című dal az egyetlen, melyen éneket hallhatunk, de a hangsúly itt is inkább a gitár és a Larry Goldings által megszólaltatott orgona összjátékán van. A Hopeless Quarters üde és friss hangzása és fülbemászó dallama miatt marad emlékezetes. Ennél a számnál már egyértelművé válik: itt minden zenész egyenrangú alkotóként járul hozzá a végeredményhez mely ennek köszönhetően egy kiegyensúlyozott, élvezetes lemez lesz (Smithen és Goldingson felül Alex Frank bőgőst, basszusgitárost és Lemar Carter dobost kell megemlítenünk). Jót tesz az album ívének a Fat Hair balladisztikusabb, sejtelmesebb hangulati váltása, a torzított gitár hangja pedig biztosan hosszú időre beég a hallgató dobhártyájába. A Rare Plus funkysabb, soulosabb vizekre evez. Smith mesteri ritmus és szólógitáros is egyben, ezt ebben a szerzeményében is egyértelművé teszi. A lemez csúcspontja az utolsó előtti, Wayfarer című szám. A hátborzongatóan szép fúvós intró már önmagában is emlékezetes, de utána olyan elementáris erővel sír fel a gitár hogy az a dal végéig berántja és nem ereszti a hallgatót. A hangvétel itt is balladai, hasonlóan a Fat Hair-hez. A nagybőgő és a fúvósok meghitt atmoszférát teremtenek és megalapozzák Smith érzelmes gitárjátékát. A dal fokozatosan, szellősen építkezik, a lezárásban újfent visszatérő fúvósok szépen keretezik a művet. Az Unauthorized Cinnamon igazi grand finale, örömjáték ahol minden zenész még egyszer bizonyítja, hogy hangszerének mestere, az eredmény pedig egy játékos, jókedvű nóta, méltó lezárása az albumnak.
Aki kifinomult, érzelmes, magával ragadó zenei élményre vágyik mindenképpen hallgassa meg az albumot, mely a 2022-es év egyik kellemes zenei meglepetése.
