Az ausztrál közlekedésnek számos furcsa sajátossága van. A legszembetűnőbb, hogy bal oldalon vezetnek, kormány a jobb oldalon. Érkezésünk után sógorom a vasútállomásról kocsival vitt haza minket: persze nekem sikerült rögtön a vezető helyére beszállnom, jobb oldalra. A szokás hatalma. Miután megállapodtunk, hogy a baloldali közlekedésbe való betanulásomat nem egy kétnapos repülőút után kezdem el, át is ültem.

Aztán elkezdtem vezetni is, ami elsőre (és másodikra, és harmadikra is) nagyon szokatlan élmény volt. De mostanra azért elég jól belejöttem. Több dolog is más, mint otthon, ezeket próbálom meg összefoglalni a továbbiakban. 

A méret a lényeg?

Nagyon nagyok az autók. Szélesek, hosszúak és magasak. Ez talán annak, aki volt már az USA-ban nem újdonság, de nekem, aki európai utakon edződött, szokatlan volt. Nővéremék autója, egy Toyota RAV 4, tipikus SUV, kényelmes belső terekkel. Otthon nagynak számítana, itt átlagosnak mondanám. Vannak azért kisautók is, ma például pont megakadt a szemem egy Mini Cooperen, de az tény, hogy nagyon ritkák. Én aztán igazán nem vagyok az SUV-k híve (a fenntarthatóság iránt érzékeny énem mindig felháborodik, ha Budapesten ilyen autókat látok) de azt elismerem, hogy ha valahol, akkor itt indokolt lehet ez a járműtípus. A szörf, kenu, csónak, lakókocsi, miegymás szállításához azért kell kraft. És itt elég sokan szállítanak, használnak ilyesmit. Az alábbi szörfszállító járgánnyal, mely azt hiszem jól szemlélteti az itteni méreteket, egy hepe-hupás földúton megközelíthető strand mellett találkoztunk:

Tartozékok: az autók orrán sokszor van indokolatlannak tűnő rádiós adó-vevő, vagy valami spéci antenna. Nem tudom, hogy egy saját rádióhoz kell-e, vagy valami másért erőltetik, de viszonylag gyakori. Emellett a nagyobb méretű autók mind fel vannak szerelve masszív ütközővel, a miértet pedig sajnos a saját szememmel is láttam: az egyik út mellett ott feküdt egy elütött kenguru.

A kisautókon kívül van még egy jármű, ami feltűnően nincs errefelé (vagy csak nagyon kevés van belőle): a mikrobusz. Az utakon néha látni pár retro stílusú, 50 éves modellt, de a legtöbb autó valamilyen SUV, platós SUV, vagy ahhoz hasonló, brutális méretű városi tank. Az itteni autók nagy része (nővéreméké is) automata váltós. Így szerencsére csak n és nem n+1 új dologra kellett figyelnem vezetés közben. 

Bal oldal

Erről már volt szó, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire automatikus. Nem elsősorban a vezetésnél, inkább a gyalogos közlekedésnél: még mindig összezavarodom, több, mint egy hónap után is és inkább mindig minden irányba szétnézek, ha átkelek. De az utcán sétálva is sokszor gyanús lesz, hogy miért jön mindenki szembe, aztán gyorsan kapcsolok: rossz oldalon megyek. Vagy ők mennek a rossz oldalon, nézőpont kérdése. De ők vannak többen. 

Ha már gyalogos átkelés: Sydney és vonzáskörzete nem igazán gyalogosokra optimalizált város. Vagy mondhatnám úgy is, hogy nem jó érzés gyalogosként közlekedni a városban. A belvárostól eltávolodva sok helyen, ahol elvárható lenne, nincs gyalogátkelő, így gyalogos elsőbbség sem, csak úgynevezett refuge zone, ami abban segít, hogy átkelésnél “menedéket találj” a két sáv között. Ezt elsőre elég unszimpatikusnak tartottam, de aztán gyorsan megértettem az okát: itt mindenki autóval jár. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás azt nem tudom, de a végeredmény szempontjából nem is lényeges. Egyébként a kerékpározás sem egy gyakori közlekedési mód Sydneyben, a nemzeti parkokban, félreeső utakon látni több biciklist, de a városi részeken nem igazán. Bár vannak bicikliutak vagy sávok, illetve a biciklisekre figyelmeztető táblák, de biciklisek nem igazán. Sőt, ami elég durva viccnek tűnt, amíg ki nem derült, hogy komoly: az autópályák mellett is van bicikliút, ami egy festett, keskeny sáv a 3 sávos út szélén. Jó, maximum csak 110-zel lehet az ilyen utakon autózni, ennek ellenére nem tudom, mi venne rá bárkit is, hogy egy ilyen úton biciklizzen. Összességében az az érzésem, hogy ez itt inkább megtűrt, mint támogatott közlekedési forma.

A bal oldali közlekedéshez tartozik még, hogy minden ami otthon a jobb kézhez kötődik, az itt bal, a jobbkézszabály kivételével, az ugyanis itt is érvényes (bár nem igazán létezik errefelé egyenrangú útkereszteződés, így még nem volt lehetőségem élni vele). Balratartás van több sáv esetén és balsodratú a körforgalom is, tehát a jobbról jövőnek van elsőbbsége. Körforgalomban külön művészet az irányjelzés is: az első kijárat még logikus, mint otthon, de ha a második kijáraton hajtasz ki (egyenesen) nem indexelsz, a 3.,4, … kijáratoknál pedig jobbra jelzel (van egy hivatalos rend is, hogy ameddig bent haladsz, befelé jelzel, ha kijössz, kifelé, de ezt kevesen csinálják így). Az ablaktörlő bekapcsolásából pedig a többi autós nem fogja tudni, hogy merre mennél, így inkább a másik oldalon keresd az irányjelzőt is (a reflexek, ugye…).

Táblák, utak

A kresz táblák sem igazán segítenek, hogy otthonos legyen a közlekedés egy hozzám hasonló európai számára. Az ausztrálok, ki tudja miért, szinte mindent kiírnak betűvel is. Ha a sáv jobbra fordul, a nyíl mellé kiírják: right turn. Néha a bal oldali sáv fordulni fog, de van, hogy erre csak egy lazán odavetett turn left kiírás figyelmeztet. Ha a forgalommal szemben, rossz irányba hajtanál fel egy útra, a jól ismert behajtani tilos helyett egyszerűen kiírják, piros betűkkel: wrong way, go back. A legszebb, amikor annyira sok szöveg van egy közlekedési táblán, hogy esélyed sincs végigolvasni mielőtt elhaladnál mellette. Elsőre ilyen a school zone tábla is, de szerencsére ez - ugyan sok információt tartalmaz - de mindenhol ugyanolyan, így rutinos autósként már csak azt kell végiggondolnod, hogy hány óra van éppen, milyen nap és nincs-e iskolaszünet. Egyedül a körforgalom jelölést nem láttam még kiírva a jel mellé, minden mást igen. Pár példa, amit útközben meg tudtam örökíteni:

A fizetős utak is pont fordítva vannak, mint otthon: a városok közötti autópálya jellegű utak ingyenesek, és a városon belüli gyorsforgalmi utak, bizonyos útszakaszok a fizetősek. Ezt, bár jelölik, de számomra valahogy nem eléggé figyelemfelhívóak ezek a jelölések (ezt volt alkalmam megtapasztalni, amikor véletlenül felhajtottam egy fizetős útra, ami egy 5 km hosszú alagút volt a város alatt). Hogy ne legyen azért annyira egyszerű, a fizetős utak nem egyetlen útkezelőhöz tartoznak, így attól függően, hogy melyikre mentél rá, be kell regisztrálnod a megfelelő felületen (nyilván ezt csak az első alkalommal), hogy majd le tudják vonni a díjat utólag.

Összegzés

A sok technikai részlet és fikázás után adódik a kérdés: jó, ez mind fura és más, de összességében milyen a közlekedési rendszer? A rövid válaszom: sokkal jobb, mint otthon. A hosszabb: az emberek sokkal szabálykövetőbbek, a rendszer sokkal szigorúbb a kihágásokkal szemben és összességében sokkal egyenletesebb, gördülékenyebb, nyugodtabb a közlekedés ritmusa. Sokat segít, hogy autópályán is maximum 110-zel mehetsz, nincsenek 150-nel a fenekedbe megérkező autók. Minden sokkal kiszámíthatóbb. A városokban 40 és 70 közötti sebességhatárok szoktak előfordulni, rengeteg a kamera és a sebességmérő állomás. Itt nincs olyan szabály, hogy tíz százalékkal még túllépheted a sebességhatárt. Az 50-es táblánál maximum 50-nel mehetsz, különben ha gyorshajtáson kapnak, komoly pontlevonás jár érte (kb. 3-4 pont is lehet a 12-ből egy gyorshajtás, 3 évig nem évül el). Ha eléred a 12 büntetőpontot, ugrott a jogsid. És úgy tűnik, működik a rendszer, a városban én egy gyorshajtót sem láttam (autópályán is csak 120-szal száguldoznak nagy ritkán). Összességében sokkal nagyobb biztonságban érzem magam közlekedés közben, mint otthon. Megfontolandó intézkedések lehetnének ezek Budapesten is, különös tekintettel a közelmúlt tragikus közúti baleseteit és az általános magyar autósmorált ismerve.

Ennek ellenére van, ami az itteni rendszerben is túlzásnak tűnik, például minden jelzőlámpás kereszteződés egy kicsit para, mert ha véletlenül pirosra vált a lámpa és te nem érsz át, jön a büntetőpont ha lefényképeznek (elég sok helyen van kamera). Egyébként nagyon rövid ideig van sárga is. Így az a fura szokás alakult ki bennem, hogy kicsit ráfékezek minden zöldnél, hogy ha kell, akkor ne hirtelen, satufékkel álljak meg. Ez azért egy kicsit fura nekem, de semmi sem lehet tökéletes, és ennyit talán be lehet áldozni a biztonságos közlekedés oltárán. Illetve ami még nekem nagy mínusz, az a gyalogosok és kerékpárosok alárendeltsége, amiről már fentebb írtam. Hiába érthető az itteni autó központúság, számomra mindig egy kicsit bosszantó ezzel szembesülni gyalogosként.