Eredetileg nem akartam fociról írni, de tegnap barátnőm felvetett egy szempontot, ami elgondolkodtatott és továbbgondolásra készetett. Azt mondta, milyen szomorú, hogy a sztárfocisták feleségei, barátnői mind ugyanúgy néznek ki: hosszú szőke haj, feltöltött szájak, szétplasztikázott test. Mintha egyetlen gyártósor termékei lennének mind. Na, mondom neki, ez egyre inkább igaz a mai focistákra is. Mármint nem a feltöltött száj, hanem az egyformaság, az uniformitás az ami szembeötlő. Ugyanolyan, felnyírt haj, szétvarrt, szálkás, atlétikus test, mindenre elszánt tekintet. De mintha egyre kevesebb lenne bennük az egyediség, a személyiség, a karakter, amivel a néző azonosulni tud, ami szerethetővé vagy ne adj’ isten gyűlölhetővé tesz egy játékost.

Hol vannak ma már a Zidane-ok, a Del Piero-k, a Ronaldinho-k és Roberto Carlos-ok, a Raúlok, a Philippo Inzaghi-k, Steven Gerrardok, Andrea Pirlo-k? De akár a Jamie Carragher-ek, a Sergio Ramos-ok, a Schweinsteiger-ek, a Luka Modric-ok, a Pepe-k? Bár utóbbi kettő még játszik a most zajló Európa-bajnokságon, de ez a tendencián nem változtat: a jellegzetes, szerethető és azonosulható futballisták manapság ritkák, mint a fehér holló. Az azonosuláshoz ugyanis az kellene, hogy ezek a játékosok legyenek valamilyenek. Hozzanak valamilyen jellegzetes karaktert, habitust, valami egyedi, sajátos ízt vigyenek a játékba. Megjelenítsenek valamit, ami több önmaguknál: értékeket, attitűdöt.

Mik lehetnének ezek? Vegyük például a hűséget. Del Piero maga a klubhűség szimbóluma, 1993 és 2012 között, tehát profi karrierjének túlnyomó többségében (a kezdeti 3 évet és a levezetést leszámítva) végig a Juventusban játszott, neve egybeforrt a csapattal. Nála sokoldalúbb és kreatívabb olasz labdarúgót azóta is nehéz találni. De említhetném itt Steven Gerrardot, aki ugyanaz a Liverpoolnak, mint Del Piero a Juvénak. Egy igazi ikon, aki szakmai és emberi nagyságával mindig tiszteletet parancsolt magának. De szinte a korszak minden nagyobb klubcsapatánál találunk ilyen játékost, Raúlt a Real Madridban, Zanettit az Interben, Puyolt a Barcánál, Kahn-t a Bayernnél és a sor hosszan folytatható. Vagy vegyük például Ronaldinho-t, akinek az idejében még igazán szerethető volt a Barcelona, amikor még nem az az összevásárolt, globális sztárcsapat lett, amivé később vált. Ő valósággal táncolt a pályán, olyan dolgokat művelt a labdával, amit előtte és utána senki. Minden mérkőzés elé úgy ült le az ember, hogy most láthat tőle valami varázslatosat, valami megismételhetetlent. Vele a foci valami mágikus, ősi szertartássá lényegült át. De vehetjük Philippo “lesen született” Inzaghit, aki nyurga, vékony alkatával egyáltalán nem volt tipikus csatár, mégis posztja egyik kiemelkedő játékosaként vonult be a futballtörténelembe. Rengeteg nála képzettebb, technikásabb csatárt lehetne mondani és időnként bosszantó ügyetlenségeket követett el a pályán. Johann Cruyff mondta egyszer róla, hogy „valójában egyáltalán nem tud futballozni”. De mégis, volt egy hatodik érzéke, valamiféle intuíciója, ami miatt tudta, hogy 1-2 másodperc múlva hol lesz a labda és ehhez mérten helyezkedett. Egyszer-kétszer még azt mondja az ember, oké, ez véletlen, szerencséje volt. De egy egész karrier során? Ha vérszagot fogott, nem lehetett megállítani, és bekotorta, befejelte, valahogy beszuszakolta a labdát a hálóba. De vegyük akár Sergio Ramost, vagy Pepe-t az említettek közül, akik nem olyan rég még a Real Madrid meghatározó játékosai voltak. Utóbbit mondjuk sosem kedveltem igazán, valódi hentesnek tartottam akinél a piros lap mindig benne volt a játékában, de azt azért nem tudtam nem észrevenni, hogy ha sikerült megőrizni a hidegvérét, nyakassága és keménysége olyan fellépést kölcsönzött neki, hogy a legtöbb csatár félelemmel vegyes tisztelettel közelített hozzá (ebben mondjuk valószínűleg a hentelés is segített). Ramosban pedig, azon túlmenően, hogy a világ egyik (ha nem a legjobb) és leggólerősebb hátvédje volt, szerethettük (vagy éppen utálhattuk) az emberit, az útszélit, ami nála pályán és pályán kívül is igen gyakran megmutatkozott. Például, amikor a friss világbajnok spanyol válogatottat az öltözőben meglátogató királynő jelenlétében a földre köpött egy hatalmasat. Vagy amikor a 18 éve áhított, a Real Madriddal végre megszerzett Király Kupát az ünneplő busz alá ejtette. A sor még hosszan folytatható lenne, azt hiszem mindenki, aki közelebbről követte az ezredforduló és környékének labdarúgását, tud hasonló példákat hozni. De manapság mintha ez már nehezebb lenne.

Mit jelenítenek meg a labdarúgás sztárjai manapság? Ehhez vegyük szemügyre a mai sztárlabdarúgók prototípusát, Cristiano Ronaldot. Félreértés ne essék, nem bűnbaknak szeretném beállítani és természetesen nem ő az egyszemélyi felelőse a sztárkultusz kiüresedésének a labdarúgásban, de talán ő szimbolizálja a jelenséget a legjobban. Vele új szintre került a teljesítmény fogalma, a határok kitolása, a profizmus, és a siker minden határon túli akarása. Nárcizmusában és abban, hogy a tökéletességet emeli piedesztálra, a korszellem tükröződik vissza. Mégis, pechjére egy időben futballozott generációja legzseniálisabb labdarúgójával, Lionel Messivel, így a siker kérdésében minimum keserű a szőlő Ronaldo számára: az argentin nyolcszor, míg Ronaldo “csupán” ötször vehette át a legjobb labdarúgónak járó, legrangosabb egyéni elismerést, az Aranylabdát. Ennek ellenére mégis az az állításom, hogy Messivel szemben Ronaldo az, aki leginkább megtestesíti a mai, tipikus sztárlabdarúgót. Ilyen mértékben előtte egy sportoló sem rendelte alá az életét a labdarúgásnak. És ebben tényleg nincs túlzás. Hozzáállása, profizmusa és győzni akarása legendás. Ekkora személyes stábbal soha korábban nem dolgozott labdarúgó. Táplálkozásában minden miligrammnak megvan a helye, izom-testtömeg aránya optimális. Az ő életkorában (Ronaldo 39 éves) csatárok már nemhogy válogatottban, de leginkább semmilyen profi csapatban nem szoktak pályára lépni. Karrierjével és hozzáállásával ő mintázza legjobban azt az új típusú futballsztárt, aki akaraterejét megfeszítve iszonyatos teljesítményekre képes, aki mindent alárendel a labdarúgásnak, aki minden csúcsra el akar érni, és ha elért, még mindig sikerre éhes. Aki nem azonosul egy klubbal sem, azonosuljon vele a klub! Akinek a fizetésében, kivásárlási árában és egójában nincs felső limit. Akit csodálni ugyan lehet, de szeretni egyre kevésbé. Akiben egyre kevesebb az emberi, az azonosulható, a szerethető jelleg és egyre több a gépies, a személytelen, a mánia.

Van egy figyelemre méltó közös metszet, ami mind Cristiano Ronaldo, mind a mai profi labdarúgás esetében kiemelkedő, ez pedig a már említett teljesítmény és a hatékonyság szerepének felértékelődése. Nem mintha ezek az értékek régen nem lett volna fontosak a fociban, de manapság mintha a játék összes eleme közül a teljesítmény lenne az, amely messze kiemelkedne a többi közül. Ez egyrészt korábban soha nem látott iramú és színvonalú mérkőzésekhez vezet a topligákban és világversenyeken, másrészt a játék más elemeit akarva-akaratlanul is háttérbe szorítja. Ilyenek a finesz, játékosság, szenvedélyesség, belső tartás, intuíció, kitartás, hűség, melyek már egyre kevésbé jelennek meg a mai játékban és a labdarúgás tágabb környezetében. Persze az elmúlt húsz évben ez a környezet is jelentősen megváltozott. Piacosodott a labdarúgás, ahogy a közgazdászok mondanák, és egyben globalizálódott is. Pont most olvastam egy újságban, hogy a 2024-es európa bajnokságot Észak-Koreán kívül a világ bármely országában, élőben követhetik az egyre nagyobb számú érdeklődők. Évről-évre egyre nagyobb pénzeket mozgat meg ez az iparág. De mintha a profizmussal párhuzamosan egyre személytelenebb és egyre inkább pótolható lenne mindenki, a klubok tulajdonosaitól kezdve a menedzsmentten át a játékosokig és a szurkolókig bezárólag. Mintha mind egy nagy, hatékony gépezet apró, lecserélhető, beszínezhető alkatrészei lennének (ahogy a mezek és cipők minden határon túl, egyre színesebbek, úgy a bennük játszó játékosok egyre szürkébbek lesznek) . Ez az egész folyamat persze valahol érthető, de ugyanakkor elkeserítő. A körülöttünk lévő világ is így alakult át ebben az időszakban. Egyre sztenderdizáltabb, uniformizáltabb és profitorientáltabb lett. Igazságtalan lenne mindezt kizárólag a labdarúgáson és a labdarúgókon számon kérni.

Ám a foci valahol szimbólum. Többek között a békés, tisztességes, de szenvedélyes vetélkedés szimbóluma. Egy játék, ahol városok, nemzetek csapatai mérkőznek egymással. Háború nélküli küzdelem. Olykor tömegek ópiuma. De mindenképpen több, mint sport, és valaha többet jelentett egy üzleti vállalkozásnál is. Jobb pillanataiban még ma is többet jelent és tud identitást adni. Lehet hozzá kapcsolódni, rajongani érte, felismerni, megtalálni benne, egy-egy játékosban, hozzáállásukban, jelenlétükben önmagunkat. Becsüljük meg ezeket a pillanatokat, mert egyre kevesebb van belőlük.