Tekintélyüket és státuszukat védő orvosok, fiatal, javító szándékú lázadó, orvosok és ápolók, osztrákok és magyarok, urak és szolgák, férfiak és nők, status quo és igazság - megannyi ellentét és ezek mentén kirajzolódó konfliktus sorjázik a Koltai Lajos rendezésében készült legújabb magyar filmben, a Semmelweisben. Az “anyák megmentőjéről” készült történelmi, életrajzi dráma magával ragadó, romantikus alkotás, melyben látszólag minden a helyén van a történetvezetéstől kezdve a színészeken át a díszletekig és a képi világig, ám mégis hagy némi kívánnivalót maga után.

A Koltai Lajos rendezésében készült film Semmelweis Ignác (Vecsei H. Miklós) egy évét, még pedig az 1847-es esztendőt követi végig, amikor a fiatal magyar orvos a bécsi szülészeti klinikán dolgozik és próbál tenni valamit a szülő nők körében áldozatait szedő gyermekágyi láz megfékezése érdekében. Teljes életrajzi portrét már csak emiatt sem várhatunk a filmtől, ám a magyar orvos és küzdelme, sorsának esszenciája így is jól kirajzolódik a filmből. A történetbe ott kapcsolódunk be, amikor az új nővér, Emma (Nagy Katica) bekerül az osztályra, melyen Semmelweis is dolgozik. A fiatal orvos ekkoriban kezdi megszállottan kutatni, miért többszöröse a náluk szülő nők halálozási aránya a bécsi bábaképzőben szülőkhöz képest. A szakmai kudarc és a részvét egyaránt erre indítja, miközben kollégái nagy része a helyzetet elfogadva éli a bécsi orvosok előkelő és köztiszteletnek örvendő életét. A kórház igazgatója veszélyes fenyegetést lát a fiatal magyar orvos eltökéltségében, akitől mindenáron meg akarja védelmezni a kórház és a saját jó hírét. Semmelweis végül Emmában talál segítőtársra, akivel együtt próbálnak a rejtély végére járni és kettejük kapcsolata szolgáltatja az elmaradhatatlan szerelmi szálat is a filmben. 

A cselekmény fordulatos, a tempó jó, a szereplők és konfliktusok átélhetőek. A színészek közül külön kiemelném Nagy Katica játékát, aki nagyon hitelesen, érzékletesen jeleníti meg az összetett, vívódó, de alapvetően jószándékú és nemes fiatal nővér karakterét. Arcjátéka, tekintete külön mélységet ad jelenlétének. A Semmelweist játszó Vecsei H. Miklós első filmes alakítása is alapvetően jól sikerült, még akkor is, ha női partnere mellett kissé visszafogottabbnak, szerényebbnek tűnik a színészi eszköztára. Az a feszültség, mely a megszállott, látszólag magának való, de valójában az emberi szenvedésekre fogékony, empatikus orvos jelleméből fakad, többnyire jól átjön a játékán. Ám hiába hangzik el többször is a szereplők szájából, milyen agresszív, dühkitörésekre hajlamos alkat, számomra ennek a színészi játékban nem volt meg az átütő ereje. Sovány vigaszként elmondható, hogy Vecsei H. Miklós izzadtságban úszó homloka és csatakos haja viszont olyan szinten dominálja Semmelweis minden egyes megjelenését, hogy az valószínűleg minden néző retinájába beleég. A mellékszereplők is sokat adnak hozzá a hangulathoz, a Karl Baumgartner szerepében brillírozó Lengyel Ferenc alakítása talán még közülük is kiemelkedik. A fontosabb szereplők esetében azért megfigyelhető egyfajta jók-rosszak felosztás, ami sajnos ebben a zsánerben gyakori, ám ezt a film jobb pillanataiban meg tudja haladni. Ilyen például Dr. Klein film végi jelenete, mely árnyalja, emberibbé teszi a jellemét. Talán pont a főszereplő esetében sikerült a legkevésbé árnyalni a karaktert: a pozitív, szerethető vonások túlsúlya egyértelműen dominál, a Semmelweis életében, jellemében rejlő feszültséget, ellentmondást talán jobban ki lehetett volna aknázni. 

Érdekes döntés volt a készítők részéről, hogy a cím alapján egy deklaráltan életrajzi film a főszereplője életének mindössze egyetlen évét jeleníti meg. Látszólagos hiányérzetünket ellensúlyozhatja az a több fókuszú megközelítés, mellyel a film operál. Érzésem szerint ez kifejezetten jót tett a film egészének, ezáltal mélyebb, érdekesebb lett az alkotás. A fókusz nem kizárólag a fiatal magyar orvoson van, hanem bemutatásra kerül szűkebb és tágabb környezete, az orvostársadalom és a szélesebb bécsi társadalmon is. Ezáltal jobban érzékelhetjük a társadalomban meglévő törésvonalakat, az egymásnak feszülő érdekcsoportok küzdelmét és az ezekben a küzdelmekben felőrlődő emberi kapcsolatok tragikumát is. A korabeli bécsi hangulat is elég jól átjön, a díszlet korhű, a képek igényesek, és bár orvosi témájú történelmi filmről van szó, szerencsére a vér és bensőségek ábrázolása mindig a jó ízlés határán belül marad.

Összességében tehát egy élvezetes közönségfilmet kaptunk, egy-két helyen sablonos és nem mentes a történelmi filmes zsáner túlkapásaitól, de összességében profi munka. Erényei ellenére talán legnagyobb hiányossága, hogy valódi kérdéseket nem vet fel, továbbgondolásra nem ösztönöz, ábrázolásában pedig túlzóan patetikus, romantikus. Kétségtelen: nem ez a film ácsol majd hidat az egyre távolodó művészfilmek és közönségfilmek világa között, de arra, hogy igényesen szórakoztasson és megdobogtassa a szíveket, tökéletesen alkalmas.

Eredetileg nem akartam fociról írni, de tegnap barátnőm felvetett egy szempontot, ami elgondolkodtatott és továbbgondolásra készetett. Azt mondta, milyen szomorú, hogy a sztárfocisták feleségei, barátnői mind ugyanúgy néznek ki: hosszú szőke haj, feltöltött szájak, szétplasztikázott test. Mintha egyetlen gyártósor termékei lennének mind. Na, mondom neki, ez egyre inkább igaz a mai focistákra is. Mármint nem a feltöltött száj, hanem az egyformaság, az uniformitás az ami szembeötlő. Ugyanolyan, felnyírt haj, szétvarrt, szálkás, atlétikus test, mindenre elszánt tekintet. De mintha egyre kevesebb lenne bennük az egyediség, a személyiség, a karakter, amivel a néző azonosulni tud, ami szerethetővé vagy ne adj’ isten gyűlölhetővé tesz egy játékost.

Hol vannak ma már a Zidane-ok, a Del Piero-k, a Ronaldinho-k és Roberto Carlos-ok, a Raúlok, a Philippo Inzaghi-k, Steven Gerrardok, Andrea Pirlo-k? De akár a Jamie Carragher-ek, a Sergio Ramos-ok, a Schweinsteiger-ek, a Luka Modric-ok, a Pepe-k? Bár utóbbi kettő még játszik a most zajló Európa-bajnokságon, de ez a tendencián nem változtat: a jellegzetes, szerethető és azonosulható futballisták manapság ritkák, mint a fehér holló. Az azonosuláshoz ugyanis az kellene, hogy ezek a játékosok legyenek valamilyenek. Hozzanak valamilyen jellegzetes karaktert, habitust, valami egyedi, sajátos ízt vigyenek a játékba. Megjelenítsenek valamit, ami több önmaguknál: értékeket, attitűdöt.

Mik lehetnének ezek? Vegyük például a hűséget. Del Piero maga a klubhűség szimbóluma, 1993 és 2012 között, tehát profi karrierjének túlnyomó többségében (a kezdeti 3 évet és a levezetést leszámítva) végig a Juventusban játszott, neve egybeforrt a csapattal. Nála sokoldalúbb és kreatívabb olasz labdarúgót azóta is nehéz találni. De említhetném itt Steven Gerrardot, aki ugyanaz a Liverpoolnak, mint Del Piero a Juvénak. Egy igazi ikon, aki szakmai és emberi nagyságával mindig tiszteletet parancsolt magának. De szinte a korszak minden nagyobb klubcsapatánál találunk ilyen játékost, Raúlt a Real Madridban, Zanettit az Interben, Puyolt a Barcánál, Kahn-t a Bayernnél és a sor hosszan folytatható. Vagy vegyük például Ronaldinho-t, akinek az idejében még igazán szerethető volt a Barcelona, amikor még nem az az összevásárolt, globális sztárcsapat lett, amivé később vált. Ő valósággal táncolt a pályán, olyan dolgokat művelt a labdával, amit előtte és utána senki. Minden mérkőzés elé úgy ült le az ember, hogy most láthat tőle valami varázslatosat, valami megismételhetetlent. Vele a foci valami mágikus, ősi szertartássá lényegült át. De vehetjük Philippo “lesen született” Inzaghit, aki nyurga, vékony alkatával egyáltalán nem volt tipikus csatár, mégis posztja egyik kiemelkedő játékosaként vonult be a futballtörténelembe. Rengeteg nála képzettebb, technikásabb csatárt lehetne mondani és időnként bosszantó ügyetlenségeket követett el a pályán. Johann Cruyff mondta egyszer róla, hogy „valójában egyáltalán nem tud futballozni”. De mégis, volt egy hatodik érzéke, valamiféle intuíciója, ami miatt tudta, hogy 1-2 másodperc múlva hol lesz a labda és ehhez mérten helyezkedett. Egyszer-kétszer még azt mondja az ember, oké, ez véletlen, szerencséje volt. De egy egész karrier során? Ha vérszagot fogott, nem lehetett megállítani, és bekotorta, befejelte, valahogy beszuszakolta a labdát a hálóba. De vegyük akár Sergio Ramost, vagy Pepe-t az említettek közül, akik nem olyan rég még a Real Madrid meghatározó játékosai voltak. Utóbbit mondjuk sosem kedveltem igazán, valódi hentesnek tartottam akinél a piros lap mindig benne volt a játékában, de azt azért nem tudtam nem észrevenni, hogy ha sikerült megőrizni a hidegvérét, nyakassága és keménysége olyan fellépést kölcsönzött neki, hogy a legtöbb csatár félelemmel vegyes tisztelettel közelített hozzá (ebben mondjuk valószínűleg a hentelés is segített). Ramosban pedig, azon túlmenően, hogy a világ egyik (ha nem a legjobb) és leggólerősebb hátvédje volt, szerethettük (vagy éppen utálhattuk) az emberit, az útszélit, ami nála pályán és pályán kívül is igen gyakran megmutatkozott. Például, amikor a friss világbajnok spanyol válogatottat az öltözőben meglátogató királynő jelenlétében a földre köpött egy hatalmasat. Vagy amikor a 18 éve áhított, a Real Madriddal végre megszerzett Király Kupát az ünneplő busz alá ejtette. A sor még hosszan folytatható lenne, azt hiszem mindenki, aki közelebbről követte az ezredforduló és környékének labdarúgását, tud hasonló példákat hozni. De manapság mintha ez már nehezebb lenne.

Mit jelenítenek meg a labdarúgás sztárjai manapság? Ehhez vegyük szemügyre a mai sztárlabdarúgók prototípusát, Cristiano Ronaldot. Félreértés ne essék, nem bűnbaknak szeretném beállítani és természetesen nem ő az egyszemélyi felelőse a sztárkultusz kiüresedésének a labdarúgásban, de talán ő szimbolizálja a jelenséget a legjobban. Vele új szintre került a teljesítmény fogalma, a határok kitolása, a profizmus, és a siker minden határon túli akarása. Nárcizmusában és abban, hogy a tökéletességet emeli piedesztálra, a korszellem tükröződik vissza. Mégis, pechjére egy időben futballozott generációja legzseniálisabb labdarúgójával, Lionel Messivel, így a siker kérdésében minimum keserű a szőlő Ronaldo számára: az argentin nyolcszor, míg Ronaldo “csupán” ötször vehette át a legjobb labdarúgónak járó, legrangosabb egyéni elismerést, az Aranylabdát. Ennek ellenére mégis az az állításom, hogy Messivel szemben Ronaldo az, aki leginkább megtestesíti a mai, tipikus sztárlabdarúgót. Ilyen mértékben előtte egy sportoló sem rendelte alá az életét a labdarúgásnak. És ebben tényleg nincs túlzás. Hozzáállása, profizmusa és győzni akarása legendás. Ekkora személyes stábbal soha korábban nem dolgozott labdarúgó. Táplálkozásában minden miligrammnak megvan a helye, izom-testtömeg aránya optimális. Az ő életkorában (Ronaldo 39 éves) csatárok már nemhogy válogatottban, de leginkább semmilyen profi csapatban nem szoktak pályára lépni. Karrierjével és hozzáállásával ő mintázza legjobban azt az új típusú futballsztárt, aki akaraterejét megfeszítve iszonyatos teljesítményekre képes, aki mindent alárendel a labdarúgásnak, aki minden csúcsra el akar érni, és ha elért, még mindig sikerre éhes. Aki nem azonosul egy klubbal sem, azonosuljon vele a klub! Akinek a fizetésében, kivásárlási árában és egójában nincs felső limit. Akit csodálni ugyan lehet, de szeretni egyre kevésbé. Akiben egyre kevesebb az emberi, az azonosulható, a szerethető jelleg és egyre több a gépies, a személytelen, a mánia.

Van egy figyelemre méltó közös metszet, ami mind Cristiano Ronaldo, mind a mai profi labdarúgás esetében kiemelkedő, ez pedig a már említett teljesítmény és a hatékonyság szerepének felértékelődése. Nem mintha ezek az értékek régen nem lett volna fontosak a fociban, de manapság mintha a játék összes eleme közül a teljesítmény lenne az, amely messze kiemelkedne a többi közül. Ez egyrészt korábban soha nem látott iramú és színvonalú mérkőzésekhez vezet a topligákban és világversenyeken, másrészt a játék más elemeit akarva-akaratlanul is háttérbe szorítja. Ilyenek a finesz, játékosság, szenvedélyesség, belső tartás, intuíció, kitartás, hűség, melyek már egyre kevésbé jelennek meg a mai játékban és a labdarúgás tágabb környezetében. Persze az elmúlt húsz évben ez a környezet is jelentősen megváltozott. Piacosodott a labdarúgás, ahogy a közgazdászok mondanák, és egyben globalizálódott is. Pont most olvastam egy újságban, hogy a 2024-es európa bajnokságot Észak-Koreán kívül a világ bármely országában, élőben követhetik az egyre nagyobb számú érdeklődők. Évről-évre egyre nagyobb pénzeket mozgat meg ez az iparág. De mintha a profizmussal párhuzamosan egyre személytelenebb és egyre inkább pótolható lenne mindenki, a klubok tulajdonosaitól kezdve a menedzsmentten át a játékosokig és a szurkolókig bezárólag. Mintha mind egy nagy, hatékony gépezet apró, lecserélhető, beszínezhető alkatrészei lennének (ahogy a mezek és cipők minden határon túl, egyre színesebbek, úgy a bennük játszó játékosok egyre szürkébbek lesznek) . Ez az egész folyamat persze valahol érthető, de ugyanakkor elkeserítő. A körülöttünk lévő világ is így alakult át ebben az időszakban. Egyre sztenderdizáltabb, uniformizáltabb és profitorientáltabb lett. Igazságtalan lenne mindezt kizárólag a labdarúgáson és a labdarúgókon számon kérni.

Ám a foci valahol szimbólum. Többek között a békés, tisztességes, de szenvedélyes vetélkedés szimbóluma. Egy játék, ahol városok, nemzetek csapatai mérkőznek egymással. Háború nélküli küzdelem. Olykor tömegek ópiuma. De mindenképpen több, mint sport, és valaha többet jelentett egy üzleti vállalkozásnál is. Jobb pillanataiban még ma is többet jelent és tud identitást adni. Lehet hozzá kapcsolódni, rajongani érte, felismerni, megtalálni benne, egy-egy játékosban, hozzáállásukban, jelenlétükben önmagunkat. Becsüljük meg ezeket a pillanatokat, mert egyre kevesebb van belőlük.

Általában nem nézek sok sorozatot. Valahogy egy idő után nem tudnak lekötni, vagy túl bugyutának, vagy túl agresszívnak tartom őket. Agresszió alatt nem csupán a vizuális erőszakot értem (de egyébként azt is), hanem azt a fajta erőszakos attitűdöt, ami művészi eszközöket felhasználva át akarja formálni a néző világképet, gondolkodásmódját, lelkét. Benne van ebben a politikai korrektség, korunk túltolt, kultúrbalos identitáspolitikája, de ide tartozik az a nyomasztó nihilizmus is, ami sokszor napjaink valamiféle szellemi irányzatának tűnik és sok mai filmsorozatot is át meg átjár. Egész egyszerűen az a helyzet, hogy vagy érdektelennek, vagy rosszabb esetben lélekrombolónak tartom a legtöbb mai sorozatot. 

Azért vannak üdítő kivételek is, ilyen például a 2022-es Severance, mely az elmúlt évek egyik legeredetibb és legérdekesebb sorozata. Ennyire aktuális és elgondolkodtató sorozatot ritkán találni az egyébként gazdag streaming tartalmak kínálatában. Nem pusztán egy tech-disztópia kerül itt bemutatásra, nem is kizárólag az irodai, multis világ paródiája, vagy egy izgalmas detektívtörténet, bár ezeket mind megkapjuk. A történet a felszín alatt valójában az egymástól és önmagától is elidegenedett, posztmodern ember útkereséséről és küzdelméről szól, egy értelmesebb, önazonosabb élet reményében. 

A történet főszereplője Mark S., aki a Lumon nevű óriásvállalat egy különleges részlegének dolgozója. Az itt dolgozók tudatát egy új, innovatív eljárásnak köszönhetően, egy agyba beültethető chip segítségével kettéválasztják munkahelyi és magánéleti részre, melyek szigorúan egymástól függetlenül működve a dolgozók életét is kettéosztják. A dolgozók benti énje mit sem tud a munka után hazatérő kintijük örömeiről és bánatairól, ahogyan a kinti énjük sem rendelkezik semmiféle, munkahelyhez kötődő tudással vagy emlékkel. Tulajdonképpen két teljesen elkülönült énjük és életük van, legalábbis ezt ígéri a különválasztás folyamata. Ebből kifolyólag az új belépők munkahelyi tudata egy formálandó, tartalom nélküli keret, melyet a munkaadó a különböző előírások, viselkedési kódex, bullshitek, pozitív és negatív ösztönzők segítségével igyekszik úgy alakítani, hogy az alkalmazottak minden reggel kezesbárány módjára újra és újra leüljenek a munkaállomásuk elé és felvegyék az aznapi munkát. Mark, aki egy fájdalmas magánéleti krízis hatására dönt a munka és a magánélet ily radikális szétválasztása mellett, a sorozat elején egy négyfős részleg újdonsült vezetőjeként debütál (elődje és egyben legjobb barátja váratlan módon eltűnt). A bemutatkozás nem sikerül túl jól, Mark pedig egyre több rejtélytől övezve elindul egy olyan önismereti úton, ahonnan egy ponton túl már nincs hátraarc. Előbb vagy utóbb követi őt a részleg többi tagja is, és az öntudatra ébredt kis csapat egyre több és egyre sötétebb titokról rántja le a leplet.

Igazi csemege ez a sorozat, erőteljes hangsúllyal a karakterek jellemfejlődésén és lélektani mélységén, de közben egy pillanatra sem érezni, hogy leülne a történet. A sorozat egyben a multis munkahelyi kultúra kőkemény, hol paródiába, hol tragédiába forduló ábrázolása, és talán akkor a legjobb, amikor ezt a két hangulatot egyszerre tudja hozni. Ilyen visszatérő motívumok a dolgozók jólléti foglalkozása, a pihenőszoba, a cégalapító már-már vallásos jellegű kultusza, a büntetések és jutalmazások különböző válfajai, de maga a munkavégzés is. A dolgozók nem tudják mit csinálnak pontosan és miért csinálják, munkájuk lényege, hogy egy képernyőn ijesztő számokat kell csoportosítaniuk. “Majd belejössz!” - mondják a megrökönyödött, új kollégának, annak első munkanapján. A Severance világa sokat köszönhet Orwell 1984-ének, de a Mátrix, a Száll a kakukk fészkére vagy éppen az Office is olyan popkulturális előzmények, melyek könnyen bevillanhatnak a nézőnek és melyekből az alkotók is meríthettek. Ezekre épül rá egy egyedi, nyomasztó hangulatú, rejtélyekkel teli világ, mely időben egyszerre játszódik a múltban és a jövőben, de igazából nagyon is a jelenünkről szól. Az érzelmek elfojtása, a munkába menekülés, az érzelmileg nehéz helyzetekkel való megküzdés, az emberi méltóság, a szabadság és konformitás közötti választás, a multis lelki világ és a kiégés mind olyan témák, amelyeket ez a sorozat megpendít. 

A színészek egytől egyig kiválóak, a már-már sztereotipikus karaktereket (szemét főnök, senior munkavállaló, eminens okostojás) sikerült élettel megtölteni, emiatt a Severance egy percig sem hat unalmasnak vagy elcsépeltnek. A gyorsabb tempójú első részek után jut elég idő a karakterek részletesebb megismerésére, így egyikük sem marad felszínes vagy elnagyolt. Az utolsó részekre pedig újra a legmagasabb fordulatszámon pörögnek az események, hogy aztán a kilencedik, utolsó rész végére váljon egyértelművé, hogy itt csupán az első évad ért véget, a történet korántsem. A folytatás az ígéretek szerint 2024-ben várható, pontosabb időpont még nem ismert. A magam részéről kíváncsian várom, sikerül-e fenntartani ezt a színvonalat és végül választ kapunk-e a történetet övező sok-sok rejtélyre.

A Severance (2022) című sorozat az Apple-TV-n érhető el.

Gyerekként imádtam a Tesz-Vesz várost. Szerettem, hogy kedvemre elidőzhetek a színes, izgalmas, részletgazdag világban, melyhez foghatót semmelyik másik mesekönyv sem kínált. Szerettem belemélyedni az alaposan kidolgozott részletekbe, vagy egyben ránézni a könyv lapjain megjelenített vibráló, de mégis összefüggő kavalkádra.

Sydney egy kicsit olyan számomra, mint egy életre kelt Tesz-Vesz város. Pezsgő, vidám, laza, színes hely. Kevés a kötelező látnivaló: történelmi városrésze nincs.* (*Van, The Rocks-nak hívják - amúgy semmi köze Dwayne Johnsonhoz - de a kb. 100-200 éves épületekkel európai mérce szerint nem számít klasszik óvárosnak). Mivel kevés a kötelező látnivaló, sok idő jut a kötetlen barangolásra, nézelődésre, kávézásra (figyelem, a kávézók kettőkor zárnak!), strandolásra, miegymásra. Mindenki vérmérséklete szerint veszhet el és kerülhet meg ebben a virágmintás világvárosban. Van öltönyös-nyakkendős üzleti negyed, ahol a felhőkarcolók árnyékában íbiszek és vadpulykák csipegetik a szendvicsebédelő menedzserek után maradt morzsákat. Van zsúfolt kínai negyed (Chinatown), melyben az összes létező ázsiai nemzet konyhája megtalálható, mindegyik egy saját kis buborék a buborékban (ráadásul buborékos tea is kapható). Van bolhapiac, magyar kürtőskalácsárussal kiegészülve, aki a hagyományos ízek mellett színes cukorkás, ausztrál változatot is kínál. Aztán ott a rakpart, a Harbour bridge és az Operaház környéke: a képeslapok Sydney-je. Itt, a Circular Quay-ben lüktet a város szíve: ide futnak be és innen futnak ki a városi kompjáratok, de az öböl látképének elmaradhatatlan része az éppen aktuálisan itt parkoló, hatalmas óceánjáró monstrum is. Utcazenészek és performansz művészek között cikáznak itt rolleres horgász gyerekek, kompra sietők vegyülnek a fagyizó, andalgó párokkal és világkörüli úton lévő floridai nyugdíjasokkal. A stégeken tömegek várják a felszállást, a levegőben hamburger és sültkrumpli szaga terjeng. Ősz, öreg hippi hirdeti nyakbaakasztós táblán: szeretet. Megtörik körülötte a járókelők tömege, mint hullám a sziklán. Arrébb esernyős, fényképezős ázsiai turistacsoport gyülekezik, készen arra, hogy nyakukba vegyék a várost. Az éttermek és kávézók teraszai megtelnek élettel, estefelé élőzenével is. Ezzel szemben az Operaház melletti botanikus kert a csend és nyugalom szigete. Családok, baráti társaságok piknikeznek az élénkzöld angolgyepen és sétálgatnak a százéves fikuszok között. Nem sokkal távolabb motorcsónakok, vitorlások, sétahajók, kompok, hidroplánok, helikopterek és repülők szelik át keresztül-kasul a vizet és az eget. Sydney a vízi közlekedés Mekkája: itt találkozik a Parramatta folyó a Csendes-óceánnal és alakítja ki a világ egyik (ha nem a) legnagyobb, legtagoltabb öbölrendszerét. Számtalan kis öböl, strand, sziget, félsziget, mindegyik külön városrész, saját arculattal.
Ilyen hely a Darling Harbour is, a központtól kőhajításnyira. Innen indulnak a különböző séta- és kirándulóhajók, élményhajók és motorcsónakok és munka után itt koktélozik az üzleti negyed színe-java. Szemben, a hajómúzeum részeként, több modern hadihajó és tengeralattjáró között ringatózik a vízen James Cook hajójának, az Endeavour-nak a replikája, melynek eredetijén az első brit telepesek megérkeztek Ausztráliába.

Ha a központi kikötőből egy másik, északi irányba indulunk komppal, egy nagyon más jellegű városrészben kötünk ki. Ez Manly, a szörfös szubkultúra egyik központja, a Northern Beaches terület legdélibb csücske. Innen északra nyújtózik az a kb. 30 km hosszú, öblökkel sűrűn tagolt partszakasz (Northern Beaches), mely több mint 20 strandot és az ezeket övező sétányokat, kilátópontokat foglalja magába. Külön világ. Itt minden strand egy kicsit más, de mégis hasonló, mindenki kiválaszthatja a neki leginkább tetszőt. A parton röplabdázók, strandolók, a vízben hullámfürdőzők és szörfösök, a sziklákon horgászok. A távolban a Csendes-óceán végtelenje. Aki sztereotipikus ausztrálokat szeretne látni, akik munka után leugranak egyet szörfözni a partra, az a Northern Beaches-re jöjjön. Úszni és pancsolni a sziklák által védett, tengervízzel feltöltött medencékben (rockpool) lehet. Lehet az óceánban is, de az inkább küzdelem a hullámokkal. Ha viszont kellően beúszol, elég felemelő élmény - szó szerint - egy 2-3 méteres óriáshullám tetejéről ránézni a partra. A kisebb, védettebb részeken jókat lehet búvárkodni is. Ezeken a strandokon általában van 1-2 étterem, kávézó is, ahol a sztenderd fish and chips és hamburger mellett néha egy-egy merészebb párosítással is találkozhat a nagyérdemű. Nem tudom, hogy nemzeti specialitás vagy kreatív újítás, de az egyik ilyen strandbüfében ettem ananászos-céklás hamburgert (persze hús és sajt is volt benne). Én azért maradnék a salátánál és uborkánál máskor, de egy próbát megért.

Sydney igazi multikulturális város, sokféle etnikum és nemzet keveredik itt, ráadásul igen sokan lakják, kb. 5 millióan. Személy szerint, eddig nem igazán láttam jó példát különböző kultúrák együttélésére, eléggé szkeptikus is vagyok ezzel kapcsolatban, de az itt tapasztaltak alapján még Sydney tűnik a legműködőképesebb ilyen környezetnek. Bár a tapasztalataim nyilván elég felszínesek, de a városban járva-kelve egyszer sem éreztem azt, egyik etnikummal kapcsolatban sem, hogy itt ők lennének a kirekesztett, beilleszkedni képtelen népesség, akikkel probléma van (mely érzés Európában járva-kelve gyakran elfogott). Itt valószínűleg az segít, hogy a bevándorlás erősen szűrt: a legjobbakat válogatja ki az ausztrál állam, akik aztán azért tepernek, hogy hosszú távon letelepedhessenek és állampolgárságot szerezhessenek. Nincs randalírozás, mindenki jól viselkedik és betartja a szabályokat.

Az, hogy Sydney összességében egy élhető, jó hangulatú világváros, a szabályozott bevándorláson túl szerintem még egy dolognak köszönhető: van a háttérben egy jól működő, olajozott rendszer. Nem csikorognak, hanem gördülnek a fogaskerekek. Mire gondolok? Első ránézésre banális dolgokra. Például, a város tele van ingyenes közwc-vel. Továbbá, ezeket rendszeresen takarítják is! A főbb metró- és vonatmegállóktól kezdve a közparkokon át tulajdonképpen mindenhol előbb-utóbb wc-be botlik az ember. A város maga egy nagy közwc-hálózat. Ennek köszönhetően “Szükség Nagyúr” nem csúfítja el az utcákat mindenféle undormánnyal. Másik példa: rengeteg ivókút és vízcsap teszi kényelmessé a városban járókelők életét. Ez kell is, mert ha kisüt a nap, nagyon meleg tud lenni, kell a folyadékutánpótlás. De rengeteg további praktikus apróság könnyíti meg a mindennapi életet: a vonatok ülései egy könnyed mozdulattal átfordíthatók, így menetirányba fordíthatjuk, összenyithatjuk 6 fős térré vagy elszeparálhatjuk magunkat másoktól, igény szerint. Sok az ingyenes múzeum, természetvédelmi terület, zöldövezet. Több helyen láttam kutyapiszok összeszedéséhez kitett zacskót, kutak mellett ivótálat a kutyáknak. Ha a játszótéren eltörik egy korlát, másnapra megjavítják. Működnek, rendben vannak tartva a dolgok. A társasházhoz, ahol nővéremék laknak, tartozik egy úszómedence, jakuzzi és konditerem. És nem luxustársasházról van szó, hanem egy viszonylag átlagosról. Persze, nem szeretnék naivan idilli képet festeni az itteni életről. Itt is élnek az utcán hajléktalanok, itt is egyre drágábbak a lakások és egyre többe kerül a kényelmes, megszokott életszínvonal fenntartása. Mindent 10-szer becsomagolnak, ennek köszönhetően számomra zavaróan sok a műanyag szemét. Úton-útfélen lengedeznek a szivárványos zászlók (hogy a jegybank épületén mit keres, azt végképp nem értem).
Ettől függetlenül csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem magától értetődő, hogy egy ekkora és kulturálisan ilyen sokszínű városban élni, jönni-menni jó érzés. Az, hogy itt ez ennyire súrlódás- és feszültségmentes, valószínűleg sok tervezés és munka eredménye.

Végezetül, még egy kedves érdekesség a sydney-i padokról. A sétányokon és kilátópontokon elhelyezett összes padon van egy-egy kis fém emléktábla, mely egykori sydney-i lakosoknak állít emléket. Nem tudom, hogy különösebben kötődtek-e ahhoz a konkrét padhoz, szerettek ott ücsörögni vagy ez csak egy helyi szokás, de nekem tetszik.

Az ausztrál közlekedésnek számos furcsa sajátossága van. A legszembetűnőbb, hogy bal oldalon vezetnek, kormány a jobb oldalon. Érkezésünk után sógorom a vasútállomásról kocsival vitt haza minket: persze nekem sikerült rögtön a vezető helyére beszállnom, jobb oldalra. A szokás hatalma. Miután megállapodtunk, hogy a baloldali közlekedésbe való betanulásomat nem egy kétnapos repülőút után kezdem el, át is ültem.

Aztán elkezdtem vezetni is, ami elsőre (és másodikra, és harmadikra is) nagyon szokatlan élmény volt. De mostanra azért elég jól belejöttem. Több dolog is más, mint otthon, ezeket próbálom meg összefoglalni a továbbiakban. 

A méret a lényeg?

Nagyon nagyok az autók. Szélesek, hosszúak és magasak. Ez talán annak, aki volt már az USA-ban nem újdonság, de nekem, aki európai utakon edződött, szokatlan volt. Nővéremék autója, egy Toyota RAV 4, tipikus SUV, kényelmes belső terekkel. Otthon nagynak számítana, itt átlagosnak mondanám. Vannak azért kisautók is, ma például pont megakadt a szemem egy Mini Cooperen, de az tény, hogy nagyon ritkák. Én aztán igazán nem vagyok az SUV-k híve (a fenntarthatóság iránt érzékeny énem mindig felháborodik, ha Budapesten ilyen autókat látok) de azt elismerem, hogy ha valahol, akkor itt indokolt lehet ez a járműtípus. A szörf, kenu, csónak, lakókocsi, miegymás szállításához azért kell kraft. És itt elég sokan szállítanak, használnak ilyesmit. Az alábbi szörfszállító járgánnyal, mely azt hiszem jól szemlélteti az itteni méreteket, egy hepe-hupás földúton megközelíthető strand mellett találkoztunk:

Tartozékok: az autók orrán sokszor van indokolatlannak tűnő rádiós adó-vevő, vagy valami spéci antenna. Nem tudom, hogy egy saját rádióhoz kell-e, vagy valami másért erőltetik, de viszonylag gyakori. Emellett a nagyobb méretű autók mind fel vannak szerelve masszív ütközővel, a miértet pedig sajnos a saját szememmel is láttam: az egyik út mellett ott feküdt egy elütött kenguru.

A kisautókon kívül van még egy jármű, ami feltűnően nincs errefelé (vagy csak nagyon kevés van belőle): a mikrobusz. Az utakon néha látni pár retro stílusú, 50 éves modellt, de a legtöbb autó valamilyen SUV, platós SUV, vagy ahhoz hasonló, brutális méretű városi tank. Az itteni autók nagy része (nővéreméké is) automata váltós. Így szerencsére csak n és nem n+1 új dologra kellett figyelnem vezetés közben. 

Bal oldal

Erről már volt szó, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire automatikus. Nem elsősorban a vezetésnél, inkább a gyalogos közlekedésnél: még mindig összezavarodom, több, mint egy hónap után is és inkább mindig minden irányba szétnézek, ha átkelek. De az utcán sétálva is sokszor gyanús lesz, hogy miért jön mindenki szembe, aztán gyorsan kapcsolok: rossz oldalon megyek. Vagy ők mennek a rossz oldalon, nézőpont kérdése. De ők vannak többen. 

Ha már gyalogos átkelés: Sydney és vonzáskörzete nem igazán gyalogosokra optimalizált város. Vagy mondhatnám úgy is, hogy nem jó érzés gyalogosként közlekedni a városban. A belvárostól eltávolodva sok helyen, ahol elvárható lenne, nincs gyalogátkelő, így gyalogos elsőbbség sem, csak úgynevezett refuge zone, ami abban segít, hogy átkelésnél “menedéket találj” a két sáv között. Ezt elsőre elég unszimpatikusnak tartottam, de aztán gyorsan megértettem az okát: itt mindenki autóval jár. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás azt nem tudom, de a végeredmény szempontjából nem is lényeges. Egyébként a kerékpározás sem egy gyakori közlekedési mód Sydneyben, a nemzeti parkokban, félreeső utakon látni több biciklist, de a városi részeken nem igazán. Bár vannak bicikliutak vagy sávok, illetve a biciklisekre figyelmeztető táblák, de biciklisek nem igazán. Sőt, ami elég durva viccnek tűnt, amíg ki nem derült, hogy komoly: az autópályák mellett is van bicikliút, ami egy festett, keskeny sáv a 3 sávos út szélén. Jó, maximum csak 110-zel lehet az ilyen utakon autózni, ennek ellenére nem tudom, mi venne rá bárkit is, hogy egy ilyen úton biciklizzen. Összességében az az érzésem, hogy ez itt inkább megtűrt, mint támogatott közlekedési forma.

A bal oldali közlekedéshez tartozik még, hogy minden ami otthon a jobb kézhez kötődik, az itt bal, a jobbkézszabály kivételével, az ugyanis itt is érvényes (bár nem igazán létezik errefelé egyenrangú útkereszteződés, így még nem volt lehetőségem élni vele). Balratartás van több sáv esetén és balsodratú a körforgalom is, tehát a jobbról jövőnek van elsőbbsége. Körforgalomban külön művészet az irányjelzés is: az első kijárat még logikus, mint otthon, de ha a második kijáraton hajtasz ki (egyenesen) nem indexelsz, a 3.,4, … kijáratoknál pedig jobbra jelzel (van egy hivatalos rend is, hogy ameddig bent haladsz, befelé jelzel, ha kijössz, kifelé, de ezt kevesen csinálják így). Az ablaktörlő bekapcsolásából pedig a többi autós nem fogja tudni, hogy merre mennél, így inkább a másik oldalon keresd az irányjelzőt is (a reflexek, ugye…).

Táblák, utak

A kresz táblák sem igazán segítenek, hogy otthonos legyen a közlekedés egy hozzám hasonló európai számára. Az ausztrálok, ki tudja miért, szinte mindent kiírnak betűvel is. Ha a sáv jobbra fordul, a nyíl mellé kiírják: right turn. Néha a bal oldali sáv fordulni fog, de van, hogy erre csak egy lazán odavetett turn left kiírás figyelmeztet. Ha a forgalommal szemben, rossz irányba hajtanál fel egy útra, a jól ismert behajtani tilos helyett egyszerűen kiírják, piros betűkkel: wrong way, go back. A legszebb, amikor annyira sok szöveg van egy közlekedési táblán, hogy esélyed sincs végigolvasni mielőtt elhaladnál mellette. Elsőre ilyen a school zone tábla is, de szerencsére ez - ugyan sok információt tartalmaz - de mindenhol ugyanolyan, így rutinos autósként már csak azt kell végiggondolnod, hogy hány óra van éppen, milyen nap és nincs-e iskolaszünet. Egyedül a körforgalom jelölést nem láttam még kiírva a jel mellé, minden mást igen. Pár példa, amit útközben meg tudtam örökíteni:

A fizetős utak is pont fordítva vannak, mint otthon: a városok közötti autópálya jellegű utak ingyenesek, és a városon belüli gyorsforgalmi utak, bizonyos útszakaszok a fizetősek. Ezt, bár jelölik, de számomra valahogy nem eléggé figyelemfelhívóak ezek a jelölések (ezt volt alkalmam megtapasztalni, amikor véletlenül felhajtottam egy fizetős útra, ami egy 5 km hosszú alagút volt a város alatt). Hogy ne legyen azért annyira egyszerű, a fizetős utak nem egyetlen útkezelőhöz tartoznak, így attól függően, hogy melyikre mentél rá, be kell regisztrálnod a megfelelő felületen (nyilván ezt csak az első alkalommal), hogy majd le tudják vonni a díjat utólag.

Összegzés

A sok technikai részlet és fikázás után adódik a kérdés: jó, ez mind fura és más, de összességében milyen a közlekedési rendszer? A rövid válaszom: sokkal jobb, mint otthon. A hosszabb: az emberek sokkal szabálykövetőbbek, a rendszer sokkal szigorúbb a kihágásokkal szemben és összességében sokkal egyenletesebb, gördülékenyebb, nyugodtabb a közlekedés ritmusa. Sokat segít, hogy autópályán is maximum 110-zel mehetsz, nincsenek 150-nel a fenekedbe megérkező autók. Minden sokkal kiszámíthatóbb. A városokban 40 és 70 közötti sebességhatárok szoktak előfordulni, rengeteg a kamera és a sebességmérő állomás. Itt nincs olyan szabály, hogy tíz százalékkal még túllépheted a sebességhatárt. Az 50-es táblánál maximum 50-nel mehetsz, különben ha gyorshajtáson kapnak, komoly pontlevonás jár érte (kb. 3-4 pont is lehet a 12-ből egy gyorshajtás, 3 évig nem évül el). Ha eléred a 12 büntetőpontot, ugrott a jogsid. És úgy tűnik, működik a rendszer, a városban én egy gyorshajtót sem láttam (autópályán is csak 120-szal száguldoznak nagy ritkán). Összességében sokkal nagyobb biztonságban érzem magam közlekedés közben, mint otthon. Megfontolandó intézkedések lehetnének ezek Budapesten is, különös tekintettel a közelmúlt tragikus közúti baleseteit és az általános magyar autósmorált ismerve.

Ennek ellenére van, ami az itteni rendszerben is túlzásnak tűnik, például minden jelzőlámpás kereszteződés egy kicsit para, mert ha véletlenül pirosra vált a lámpa és te nem érsz át, jön a büntetőpont ha lefényképeznek (elég sok helyen van kamera). Egyébként nagyon rövid ideig van sárga is. Így az a fura szokás alakult ki bennem, hogy kicsit ráfékezek minden zöldnél, hogy ha kell, akkor ne hirtelen, satufékkel álljak meg. Ez azért egy kicsit fura nekem, de semmi sem lehet tökéletes, és ennyit talán be lehet áldozni a biztonságos közlekedés oltárán. Illetve ami még nekem nagy mínusz, az a gyalogosok és kerékpárosok alárendeltsége, amiről már fentebb írtam. Hiába érthető az itteni autó központúság, számomra mindig egy kicsit bosszantó ezzel szembesülni gyalogosként.

A kincskereső már távolról feltűnést keltett a kevés számú strandoló között. Mikor először megpillantottam, még nem volt kincskereső, csak egy 40 év körüli fura fickó. Halászsapka, napszemüveg, fekete póló, fekete rövidnadrág, papucs. Egyik kezében fémdetektor, másikban szűrőlapát. Igazi csodabogárnak tűnt. Néha térdig, néha bokáig gázolt a vízben, úgy pásztázta az aljzatot. A detektor néha bejelzett, ekkor matatás, néha a lapát is előkerült.
Megszólítottam:
   - Megkérdezhetem, mit keresel?
   - Aranyat tesó. Aranyat.
   - Ékszereket?
   - Bizony, tesó. Ha tudnád mennyit találtam már!
   - Tényleg? - hitetlenkedtem.
   - Ó, igen. Ezek a lányok, ezek úgy strandolnak, mintha divatbemutatón lennének. Ékszerben jönnek ki ide a partra, van aki még sminkel is. Strandra, sminkben! Mintha versenyeznének egymással. És utána mi történik? Elveszítik, lecsusszan róluk a gyűrű. Én meg megtalálom.
Az égbolton előttünk áthúzott egy hidroplán. A közeli fákon papagájok rikácsoltak.
   - Sokat találtál már?
   - Rengeteget! Két dolog játszik a kezemre: a naptej és a hideg víz. Nincs az az aranygyűrű, ami ne csusszanna le ezektől. - mondta mosolyogva a csodabogár. - Egyébként spanyol vagy?
   - Hogyan?
   - Spanyol vagy? Vagy honnan jöttél?
Ezt valamiért bóknak vettem. Hmm spanyol, nem is olyan rossz! Végül őszintén válaszoltam:
   - Nem. Magyarországról jöttem, Európából.
Ezt a hülye szokást lassan elfelejthetném, hogy hozzáteszem Európát, mert itt mindenki (!) tudja, hol van Magyarország!
   - Áá, Magyarország, az szép! De Európa, uh, migráció - és sokatmondóan rázta a fejét.
   - Hát igen, vannak nehézségek - mondtam - És te honnan jöttél?
Megszoktam már, hogy ide mindenki jött valahonnan, ki korábban, ki később.
   - Én itt születtem - mondta és napszemüvege mögé rejtett szemében, úgy véltem, büszkeség csillant. - Na nem pont itt, hanem Nyugat-Sydneyben. - kis csend, utána folytatta. - És hogy tetszik itt nálunk, mióta élsz itt?
   - Ja, csak látogatóban vagyok itt. Családlátogatás. Márciusig maradok. De Sydney nagyon tetszik: zöld, tele parkokkal, strandokkal, félszigetekkel, természettel.
   - Igen. Csak kár, hogy minden megdrágult. A lakásárak kilőttek, a városban is mindenért fizetni kell, egyre többet! - elégedetlenkedett.
Lehet, hogy nem hobbiból vagy jókedvében fésüli át a strandot, hanem ez a mellékes? Vagy lehet, hogy főállású strandguberáló?
   - És hogy ízlik a kaja? - kérdezte.
Hát izé, mit válaszoljak, nem eszek nagyon mást mint otthon, nem hinném, hogy létezik olyan, hogy ausztrál konyha, de nem akartam megbántani:
   - Alapvetően rendben van, bár a tengeri herkentyűkért nem annyira rajongok - nyögtem ki végül.
   - Steak? - próbált kisegíteni.
   - Steak - mondtam barátilag.
A közelben egy nagy csapat iskoláskorú gyerek érkezett kajakokkal, mentőmellényben. Élénk zsivajuk betöltötte a kis strandot, ahogyan vízreszálláshoz készülődtek.
   - Különben nagyszerű ország ez! Jártál már Nyugat-Ausztráliában? - folytatta.
   - Nem.
   - Ott az Indiai-óceán, itt a Csendes. Ide aztán nem jutnak be bevándorlók, csak akkor ha mi is úgy akarjuk! - büszkélkedett, hozzá elégedetten mosolygott.
A fémdetektor hirtelen vinnyogni kezdett. Mindketten a hang felé fordultunk. A víz bokáig sem ért, szinte már a parton voltunk. Körkörös mozdulattal próbálta jobban behatárolni a találat helyét. A detektor továbbra is vadul vinnyogott. Lábával ásó mozdulatot tett, majd a szűrőlapáttal is belekotort a homokba. A közeli parkban felrikkantott egy kakadu. A víz lassan kioldotta a homokot, a szűrőlapát alján megcsillant valami: egy fém alkatrész, valószínűleg egy napernyő tartozéka.
   - Rengeteg a szemét ezeken a strandokon! Nem értem, a hatóságok miért nem jönnek le ide és büntetik meg a szemetelőket. Hallgasson rám: mondja meg a feleségének, hogy ne viseljen ékszereket a strandon! - tanácsolta, majd lassú, egyenletes mozdulattal az aljzatra irányította a fémdetektort - Nem tudja esetleg mennyi az idő?
Önkéntelenül is a bal csuklómra néztem. Nem volt rajta óra.
   - Négy körül lehet, nemrég néztem - válaszoltam.
   - Négy körül, aha. Értem. Minden jót!
   - Sok szerencsét!

Kezdetben sok kisebb-nagyobb dolog feltűnt, ami más Sydneyben, mint otthon. A fákról már volt szó, de ami talán még ennél is meghatározóbb, az az állatok. 

Kezdjük a madarakkal. Az álmos európai utazó itt nem madárcsicsergésre és rigófüttyre kel reggel, hanem kakaduk és papagájok rikácsolására, kokaburák kacagására vagy a varjak vijjogására. Ez utóbbi a személyes kedvencem és egyben a legfurább, mert ezek a varjak több regiszterrel magasabb hangon oáznak, mint az otthoni rokonaik. Egyszerre hátborzongatóan emberi és nevetségesen banális. De ki tudja, ha ezek a varjak sok emberi szót hallanak a városban és az evolúció teszi a dolgát, évmilliók kérdése és a társalgási szintű angol sem lehet elérhetetlen számukra.

A madarak nem csak a természetközelibb, kertvárosias részeken élnek Sydneyben, de a belvárosban sem ritka a jelenlétük. Tényleg zavarbaejtő, hogy az utcán az ember feje felett időnként átrepül egy-egy kis papagáj, ha leül uzsonnázni, odavetődik egy-egy bátrabb vadpulyka vagy íbisz. Az egyik strandon egyszer egy csapat repülő pelikánra lettem figyelmes. Olyan ez, mint egy inverz állatkert, ahol az emberek a nap végén visszatérnek “ketrecükbe” az állatok pedig szabadon jönnek-mennek. 

 Emellett kisebb-nagyobb gyíkokkal, ausztrál vízisárkányokkal (nevükkel ellentétben elég békések és félénkek) vagy akár kisebb testű kengurukkal (wallaby) is összefuthatunk, bár ez utóbbiakkal azért inkább a lakóövezetek között elterülő, az óceánba benyúló félszigetek (ún. headlandek) erdősebb részeiben. A tegnapi túrán pont láttunk egyet, meg is örökítettem (legjobboldali kép).

Egyébként számomra ezek a headlandek lettek Sydney egyik legjellegzetesebb sajátossága.  Természetvédelmi területek a városon belül, egyfajta védett szigetet, pontosabban félszigetet képeznek az állat és növényvilág számára. Jól kiépített sétautak vezetnek keresztül rajtuk és gyönyörű kilátás nyílik róluk a város különböző pontjaira. Mivel az óceánpart Sydney környékén sok kis öböllel tagolt, ezért elég sok ilyen bejárható headland létezik. Alábbi képek az egyik legszebb ilyen útvonalon, a Bradleys Headen készültek.

 Ha Ausztrália, akkor kenguru. És krokodil, koala, wombat, kacsacsőrű emlős, tazmán ördög. Ezekkel az állatokkal is mind találkoztunk - az Australian Reptile Parkban. Ez egy kissebb, közvetlenebb állatkert ahol leginkább a helyi állatvilággal ismerkedhet a látogató. Nagyon szimpatikus volt, hogy a ketrecek bejárása mellett sok gyakorlatias programmal is készültek: előadások, etetések, állatsimogatás, kígyó-show és miegymás. Ezekből gyűjtöttem pár fun-factet a koalákról, akik a legnyomibb és egyben legaranyosabb állatok mind közül: 

• a koala a nap 24 órájából 17-18-at átalszik, viccesebbnél viccesebb pózokban
• teszi ezt azért, mert tápláléka az eukaliptusz fák levele, mely magas rosttartalmú, de energiában nagyon szegény táplálék, így egyszerűen nincs ereje másra az alváson kívül (nem, nem hallucinogén és tudatmódosító a levél ahogy azt sokan, korábban én is gondoltam, de toxikus, amivel viszont a koala emésztése megbirkózik)
• a több száz különböző eukaliptuszfa közül csak nagyon kevés félét esznek, de hogy melyiket, az koaláról koalára változik - igazi kis gourmet-k
• az állatkertbe, de még az állatkert parkolójába is tilos kutyát vinni, mert a kutyaugatást hallva nagy a kockázata annak, hogy a koala szívrohamot kap és elhalálozik 

Fentiek ismeretében igazolódni látszik a tézis, miszerint az evolúció során nem kizárólag a legfittebb fajok képesek a túlélésre, sokkal inkább mindenki, aki nem totálisan életképtelen. És a koalák példájából látszik, hogy a természet sokszor nem teszi olyan magasra ezt a lécet. Legalábbis itt Ausztráliában nem.

A koalára és a legtöbb őshonos ausztrál állatra manapság - mily meglepő - az emberi tevékenység és ezzel összefüggésben az őshonos életterük csökkenése jelenti a legnagyobb veszélyt. Plusz, mivel Ausztrália egy elzárt sziget, minden új betelepülő, legyen az ember, állat, növény, gomba vagy bármilyen mikroorganizmus, potenciális veszélyforrás. Így jobban érthető az a rigorózus vizsgálat, amivel a repülőtéren találkozhat a belépő utas. Nyilatkoznod kell többek arról, mennyire sáros a cipőd, léptél-e vele édesvízbe, milyen élelmiszereket hozol be az országba, milyen betegséged van. Ha ezeket elmulasztod és kiderül a hatóságok számára, ki is tilthatnak az országból. Hallottam olyan itt élő magyarról, aki a töltött paprikához szükséges paprikamagot “csempészett” be az országba (itt ugyanis csak a vastag héjú kaliforniai paprika kapható a boltban, tv paprika nem), nem keveset kockáztatva ezzel. De végül bejött neki.

Végezetül pár szó a veszélyes állatokról. Ezekre a legkönnyebb otthon ráparázni Ausztrália kapcsán, de ezekkel találkoztam eddig a legkevesebbet Sydneyben és környékén (fenntartva, hogy az ország más részein más lehet a helyzet). Egyszer láttunk kígyót a veszélyesebb fajtából, de az egy nagyobb nemzeti parkban volt, távol a várostól, a biztonságos palló alatt. Illetve egyszer áthajtottunk egy - már élettelen - kígyón, akinek nem sikerült időben átkelnie az úton. Az óceán élővilága is változatos, sokszínű élővilággal találkoztam az eddigi snorkelezések során. Cápák, mérges ráják és medúzák helyett csak meglepően nagy, de barátságos halakkal volt eddig dolgom, remélhetőleg ez így is marad. Az egyik legemlékezetesebb egy nagy Napóleon-hallal való találkozás volt, akit annyira nem izgatott, hogy közel úsztam hozzá, békésen eszegette tovább kedvenc tengeri moszatját. 

Úgy alakult, hogy 2024 első hónapjait Ausztráliában, pontosabban Sydneyben tölthetem a nővéreméknél. Ez egyben jó alkalom is arra, hogy írjak egy kicsit az itteni élményeimről, benyomásaimról, ez remélem, segít majd az emlékek megőrzésében és talán tudok pár érdekes dolgot mondani, mutatni az otthoni rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek erről a távoli országról. Vágjunk is bele.

Első benyomások: Sydney nagyon zöld. Ezt még egy hosszú és kimerítő repülőút után is könnyen észrevettük Rékával, ahogy a reptérről Hornsby állomás felé vonatoztunk. A zöld városkép oka a viszonylag gyakori csapadék: bár sokszor esik, de általában nem nagyon hosszan. Egyébként az időjárás elég változékony: napos-felhős-borult-esős idő sokszor egy napon belül váltogatja egymást. A szél és a nap erős, ezek kombinációja pedig azt eredményezi, hogy nyáron is csak ritkán van az az otthonról jól ismert kánikula érzet. 

Szóval Sydneyben buja növényzet, dús zöld gyepek, rendezett házak, különleges alakú fák tárultak a szemünk elé a vonat ablakából. Rögtön a második benyomásom ehhez kapcsolódott: itt mások a fák. Girbe-gurbák - talán a gyakori és közel állandó szél miatt - valahogy szembetűnőbb a törzsük és az ágaik. Kevesebb rajtuk a levél. És hullajtják a kérgüket, legalábbis a legtöbbje. Persze mindez csak az elején meglepő, utána hozzászokik az ember, hogy Ausztráliában (egy kicsit) minden más. 

Amit a vonatút során a városból láttunk, az nagyon más volt, mint Sanghaj, ahol átszálltunk. Végre valami európainak tűnő, valami ismerős városkép. Sydney zöldnek és nagyon élhetőnek tűnt a vonat ablakából, egy véget nem érő kertvárosnak. Rékával rögtön el is döntöttünk, hogy ide költözünk. Mivel az élet nagy döntéseit nem egy 20 órás repülőút után, pár óra alvással a hátunk mögött érdemes meghozni, ezt a döntésünket később egy kicsit felülbíráltuk. De csak egy kicsit. Ettől függetlenül Sydney szép. 

A vasúti kocsi beltere számomra legalább olyan érdekes volt, mint a kinti világ: az utazóközönség nagyon más volt, mint a megszokott budapesti és a nagyon nem megszokott sanghaji, ahol szintén nem keveset vonatoztunk a reptér és a város között. Sanghajban zavarbaejtően egyedül éreztük magunkat európaiként, kizárólag kínaiak mindenütt (mondjuk, így utólag nem tudom, mire számítottunk, de ott egy kicsit sokkoló volt). Nemhogy európaiakat, de semmilyen más etnikumú embert nem láttunk. Sydneyben ezzel szemben a virágozzék ezer virág elve érvényesül: ázsiaiak (sokan!), arabok, indiaiak, afrikaiak, melanézek és persze, az egykori európai betelepülők és leszármazottaik, számomra ők az igazi ausztrálok, akkor is ha ez nem PC (A PC-ség itteni fajtájáról majd szintén külön bejegyzésben). De hogy ismersz meg egy tőrőlmetszett ausztrált? Számomra az alábbi ismertetőjegyek segítenek: rikító virágmintás (egyéb figyelemfelkeltő minták is elfogadhatóak) ing, széles karimájú kalap vagy halászsapka és sokszor szinte világítóan fehér bőr. El is döntöttem, hogy majd emlékbe én is beszerzek egy giccses-rikító ausztrál mintás inget, naplementében szörföző kengurukkal vagy valami hasonlóval.

A tömegközlekedés is nagyon más, mint otthon, igazából sokkal egyszerűbb, ha megszokja az ember. Ez az első úton velünk még nem volt így, de aztán gyorsan átálltunk. Legegyszerűbben úgy utazhatsz, hogy a megállóban ahol felszállsz odaérinted a bankkártyádat egy terminálhoz, majd leszállásnál ugyanígy. És ennyi. A készpénzfetisiszták (#készpénzmindig) kiválthatnak egy külön tömegközlekedésre való kártyát amire pénzt lehet tölteni. Turisták és helyiek számára is ez egy nagyon egyszerű és jól működő rendszernek tűnik. Ott lehet az egyetlen Achilles-sarka, ha az ember elfelejti lecsippantani a kártyáját, de általában a kapus részeknél mindig van humán segítség is erre az esetre, a rendszer pedig egy határon túl már nem számláz többet, szóval nem buksz sokat még akkor sem, ha figyelmetlen vagy. Ha pedig ellenőr jön, akkor ő is leolvassa a kártyádat és látja, hogy érvényesítetted-e. 

Vissza a vonatra: az út gyorsan eltelt, Hornsby vasútállomásról már csak egy gyors, de annál szokatlanabb autóút vezetett nővéremék otthonába. Szokatlan azért volt, mert itt természetesen bal oldali közlekedés van érvényben és az autók, táblák és a vezetés is egy kicsit más, mint otthon. Well,... ha te ülsz a volán mögött első alkalommal, akkor nagyon más, de erről majd egy külön bejegyzésben írok.

Római tartózkodásunk igazoltatással kezdődött. Ahogy kiértünk a reptérről, kezemben a telefonommal a jó előre kinézett buszmegálló irányába indultunk. Természetesen nem volt buszmegálló, de buszok időnként jöttek és mentek, bármiféle felirat vagy tájékozódást segítő információ nélkül. A buszvezetők nem beszéltek angolul, de mivel Olaszországban voltunk erre nem is számítottam. 

Tétovázásunk és jövés-menésünk feltűnt a közelben posztoló rendőröknek (nem úgy posztoló). Nem a tömeggel együtt hagytuk el a repteret, nem találtuk a helyünket és ez gyanút keltett. Elkérték a személyinket igazoltatás végett, végül azért útba is igazítottak. 

Némi buszon és metrón való zötykölődés után megérkeztünk a szállásunkhoz, mely a belvárostól egy kissé távolabbi kerületben volt, de azért még nem túl messze. Olasz környék volt tele helyiekkel, turisták nem nagyon fordultak meg errefelé. Rögtön feltűnt, hogy itt mások az utcák, mások az épületek, mint otthon. 12-14 emeletes, hatalmas lakóházak tornyosultak a nagyobb utak mentén. Régi építésű, nagy bérházak voltak, melyekhez hasonlót sem Budapesten, sem másik hazai városban korábban nem láttam. Azt hiszem nálunk akkoriban, az 50-es években inkább paneleket építettek hasonló célra. 

Az egyik ilyen társasházban volt a szállásunk is. Egy azerbajdzsáni családdal osztoztunk a 2 szobás, közös konyhás lakáson, akik kedvességét ellensúlyozta, hogy a szálláshirdetésben “elfelejtettek” említést tenni kisbabájukról. Szerencsére nem volt sírós a baba, de a kevés négyzetméter és közös konyha, fürdőszoba használata okozott furcsa helyzeteket. 

Azért a jóból is kivettük a részünket: minden napot a közeli pasticcheria teraszán kezdtünk. Hamisítatlan olasz hely volt. Bent finomabbnál finomabb péksütemények hívogattak, az utcai terasz rész pedig reggelente aranyló novemberi napfényben úszott. A szomszéd asztalnál elegáns öregúr regényt olvasott, máshol kutyasétáltatók elegyedtek szóba az asztalnál kávézókkal. Valami megfoghatatlan és mégis átélhető derű és könnyedség volt a levegőben, aminek jó volt részese lenni. Ez lenne a dolce vita? Ez lenne Róma, ma?

De nem ülhettünk egész nap a kávézó teraszán, várt ránk a régi Róma. Hogy mennyire várt ránk, az utólag egy kissé más megvilágításba került. Róma, köszöni szépen, de nem töri magát a turistákért. A pincérek többnyire unottan, kedvetlenül szolgálnak ki, a buszok kiszámíthatatlanok és nem lehet rájuk jegyet venni (de a minket útbaigazító helyiek szerint ez nem is szükséges). Rengeteg ember van az utcákon. A járdák szűkek, az autósok vakmerőek, de ha lelépsz az útra és közben a szemükbe nézel, akkor nem lesz baj - magyarázta később az idegenvezetőnk, egy ukrán fiú. “Sokkal nehezebb megölni valakit, ha közben a szemébe nézel” - mondta nem kevés szarkazmussal a hangjában. Mondhatjuk a fentiekre, hogy magyaros panaszkodás - amiben biztos van némi igazság - de ettől függetlenül leszögezhető, hogy az Örök Város van olyan népszerű célpont, hogy megengedje magának ezt a fajta nemtörődömséget. Szemmel láthatóan így is rengeteg turistát vonz, akkor meg minek törje magát? És a rómaiaknak ebben valahol igazuk van. 

A Vatikáni Múzeum szép volt, de ez a mennyiségű szobor, freskó, mozaik, festmény, faliszőnyeg, miegymás egy idő után nehezen befogadható. Csoportunk tárlatvezetője kérlelhetetlenül terelt minket végig teremről-teremre, csarnokról-csarnokra ebben a soha véget nem érő épületegyüttesben. A tárlatvezetés során megfáradt testünk és lelkünk végül a sixtusi kápolnában kereshetett menedéket. Michelangelo híres freskója alatt csoportokba verődött turisták fixálták a mennyezetet, miközben a rend kérlelhetetlen őrei időről időre “No photo!” - kiáltással próbáltak érvényt szerezni az amúgy táblákon is jelzett tilalomnak. Amikor a méhkasként zúgó embertömeg elérte a kritikus zajszintet, ezt megtoldották a “Silence please!“ felszólítással, több-kevesebb sikerrel. Ezek árnyalták, de elvenni nem tudták a művészetkedvelő látogató élményét: a kápolna freskói és falfestményei tényleg csodálatosak.

Aznap délutánra már csak könnyed programokat terveztünk be: séta a Tiberis partján, pizzázás a Trastevere egyik eldugott éttermében, majd csavargás a hangulatos, szűk utcákon. Végül a Trevi-kútnál és a Spanyol-lépcsőnél zártuk a hosszúra nyúlt napot.