Római tartózkodásunk igazoltatással kezdődött. Ahogy kiértünk a reptérről, kezemben a telefonommal a jó előre kinézett buszmegálló irányába indultunk. Természetesen nem volt buszmegálló, de buszok időnként jöttek és mentek, bármiféle felirat vagy tájékozódást segítő információ nélkül. A buszvezetők nem beszéltek angolul, de mivel Olaszországban voltunk erre nem is számítottam. 

Tétovázásunk és jövés-menésünk feltűnt a közelben posztoló rendőröknek (nem úgy posztoló). Nem a tömeggel együtt hagytuk el a repteret, nem találtuk a helyünket és ez gyanút keltett. Elkérték a személyinket igazoltatás végett, végül azért útba is igazítottak. 

Némi buszon és metrón való zötykölődés után megérkeztünk a szállásunkhoz, mely a belvárostól egy kissé távolabbi kerületben volt, de azért még nem túl messze. Olasz környék volt tele helyiekkel, turisták nem nagyon fordultak meg errefelé. Rögtön feltűnt, hogy itt mások az utcák, mások az épületek, mint otthon. 12-14 emeletes, hatalmas lakóházak tornyosultak a nagyobb utak mentén. Régi építésű, nagy bérházak voltak, melyekhez hasonlót sem Budapesten, sem másik hazai városban korábban nem láttam. Azt hiszem nálunk akkoriban, az 50-es években inkább paneleket építettek hasonló célra. 

Az egyik ilyen társasházban volt a szállásunk is. Egy azerbajdzsáni családdal osztoztunk a 2 szobás, közös konyhás lakáson, akik kedvességét ellensúlyozta, hogy a szálláshirdetésben “elfelejtettek” említést tenni kisbabájukról. Szerencsére nem volt sírós a baba, de a kevés négyzetméter és közös konyha, fürdőszoba használata okozott furcsa helyzeteket. 

Azért a jóból is kivettük a részünket: minden napot a közeli pasticcheria teraszán kezdtünk. Hamisítatlan olasz hely volt. Bent finomabbnál finomabb péksütemények hívogattak, az utcai terasz rész pedig reggelente aranyló novemberi napfényben úszott. A szomszéd asztalnál elegáns öregúr regényt olvasott, máshol kutyasétáltatók elegyedtek szóba az asztalnál kávézókkal. Valami megfoghatatlan és mégis átélhető derű és könnyedség volt a levegőben, aminek jó volt részese lenni. Ez lenne a dolce vita? Ez lenne Róma, ma?

De nem ülhettünk egész nap a kávézó teraszán, várt ránk a régi Róma. Hogy mennyire várt ránk, az utólag egy kissé más megvilágításba került. Róma, köszöni szépen, de nem töri magát a turistákért. A pincérek többnyire unottan, kedvetlenül szolgálnak ki, a buszok kiszámíthatatlanok és nem lehet rájuk jegyet venni (de a minket útbaigazító helyiek szerint ez nem is szükséges). Rengeteg ember van az utcákon. A járdák szűkek, az autósok vakmerőek, de ha lelépsz az útra és közben a szemükbe nézel, akkor nem lesz baj - magyarázta később az idegenvezetőnk, egy ukrán fiú. “Sokkal nehezebb megölni valakit, ha közben a szemébe nézel” - mondta nem kevés szarkazmussal a hangjában. Mondhatjuk a fentiekre, hogy magyaros panaszkodás - amiben biztos van némi igazság - de ettől függetlenül leszögezhető, hogy az Örök Város van olyan népszerű célpont, hogy megengedje magának ezt a fajta nemtörődömséget. Szemmel láthatóan így is rengeteg turistát vonz, akkor meg minek törje magát? És a rómaiaknak ebben valahol igazuk van. 

A Vatikáni Múzeum szép volt, de ez a mennyiségű szobor, freskó, mozaik, festmény, faliszőnyeg, miegymás egy idő után nehezen befogadható. Csoportunk tárlatvezetője kérlelhetetlenül terelt minket végig teremről-teremre, csarnokról-csarnokra ebben a soha véget nem érő épületegyüttesben. A tárlatvezetés során megfáradt testünk és lelkünk végül a sixtusi kápolnában kereshetett menedéket. Michelangelo híres freskója alatt csoportokba verődött turisták fixálták a mennyezetet, miközben a rend kérlelhetetlen őrei időről időre “No photo!” - kiáltással próbáltak érvényt szerezni az amúgy táblákon is jelzett tilalomnak. Amikor a méhkasként zúgó embertömeg elérte a kritikus zajszintet, ezt megtoldották a “Silence please!“ felszólítással, több-kevesebb sikerrel. Ezek árnyalták, de elvenni nem tudták a művészetkedvelő látogató élményét: a kápolna freskói és falfestményei tényleg csodálatosak.

Aznap délutánra már csak könnyed programokat terveztünk be: séta a Tiberis partján, pizzázás a Trastevere egyik eldugott éttermében, majd csavargás a hangulatos, szűk utcákon. Végül a Trevi-kútnál és a Spanyol-lépcsőnél zártuk a hosszúra nyúlt napot.