Gyerekként imádtam a Tesz-Vesz várost. Szerettem, hogy kedvemre elidőzhetek a színes, izgalmas, részletgazdag világban, melyhez foghatót semmelyik másik mesekönyv sem kínált. Szerettem belemélyedni az alaposan kidolgozott részletekbe, vagy egyben ránézni a könyv lapjain megjelenített vibráló, de mégis összefüggő kavalkádra.

Sydney egy kicsit olyan számomra, mint egy életre kelt Tesz-Vesz város. Pezsgő, vidám, laza, színes hely. Kevés a kötelező látnivaló: történelmi városrésze nincs.* (*Van, The Rocks-nak hívják - amúgy semmi köze Dwayne Johnsonhoz - de a kb. 100-200 éves épületekkel európai mérce szerint nem számít klasszik óvárosnak). Mivel kevés a kötelező látnivaló, sok idő jut a kötetlen barangolásra, nézelődésre, kávézásra (figyelem, a kávézók kettőkor zárnak!), strandolásra, miegymásra. Mindenki vérmérséklete szerint veszhet el és kerülhet meg ebben a virágmintás világvárosban. Van öltönyös-nyakkendős üzleti negyed, ahol a felhőkarcolók árnyékában íbiszek és vadpulykák csipegetik a szendvicsebédelő menedzserek után maradt morzsákat. Van zsúfolt kínai negyed (Chinatown), melyben az összes létező ázsiai nemzet konyhája megtalálható, mindegyik egy saját kis buborék a buborékban (ráadásul buborékos tea is kapható). Van bolhapiac, magyar kürtőskalácsárussal kiegészülve, aki a hagyományos ízek mellett színes cukorkás, ausztrál változatot is kínál. Aztán ott a rakpart, a Harbour bridge és az Operaház környéke: a képeslapok Sydney-je. Itt, a Circular Quay-ben lüktet a város szíve: ide futnak be és innen futnak ki a városi kompjáratok, de az öböl látképének elmaradhatatlan része az éppen aktuálisan itt parkoló, hatalmas óceánjáró monstrum is. Utcazenészek és performansz művészek között cikáznak itt rolleres horgász gyerekek, kompra sietők vegyülnek a fagyizó, andalgó párokkal és világkörüli úton lévő floridai nyugdíjasokkal. A stégeken tömegek várják a felszállást, a levegőben hamburger és sültkrumpli szaga terjeng. Ősz, öreg hippi hirdeti nyakbaakasztós táblán: szeretet. Megtörik körülötte a járókelők tömege, mint hullám a sziklán. Arrébb esernyős, fényképezős ázsiai turistacsoport gyülekezik, készen arra, hogy nyakukba vegyék a várost. Az éttermek és kávézók teraszai megtelnek élettel, estefelé élőzenével is. Ezzel szemben az Operaház melletti botanikus kert a csend és nyugalom szigete. Családok, baráti társaságok piknikeznek az élénkzöld angolgyepen és sétálgatnak a százéves fikuszok között. Nem sokkal távolabb motorcsónakok, vitorlások, sétahajók, kompok, hidroplánok, helikopterek és repülők szelik át keresztül-kasul a vizet és az eget. Sydney a vízi közlekedés Mekkája: itt találkozik a Parramatta folyó a Csendes-óceánnal és alakítja ki a világ egyik (ha nem a) legnagyobb, legtagoltabb öbölrendszerét. Számtalan kis öböl, strand, sziget, félsziget, mindegyik külön városrész, saját arculattal.
Ilyen hely a Darling Harbour is, a központtól kőhajításnyira. Innen indulnak a különböző séta- és kirándulóhajók, élményhajók és motorcsónakok és munka után itt koktélozik az üzleti negyed színe-java. Szemben, a hajómúzeum részeként, több modern hadihajó és tengeralattjáró között ringatózik a vízen James Cook hajójának, az Endeavour-nak a replikája, melynek eredetijén az első brit telepesek megérkeztek Ausztráliába.

Ha a központi kikötőből egy másik, északi irányba indulunk komppal, egy nagyon más jellegű városrészben kötünk ki. Ez Manly, a szörfös szubkultúra egyik központja, a Northern Beaches terület legdélibb csücske. Innen északra nyújtózik az a kb. 30 km hosszú, öblökkel sűrűn tagolt partszakasz (Northern Beaches), mely több mint 20 strandot és az ezeket övező sétányokat, kilátópontokat foglalja magába. Külön világ. Itt minden strand egy kicsit más, de mégis hasonló, mindenki kiválaszthatja a neki leginkább tetszőt. A parton röplabdázók, strandolók, a vízben hullámfürdőzők és szörfösök, a sziklákon horgászok. A távolban a Csendes-óceán végtelenje. Aki sztereotipikus ausztrálokat szeretne látni, akik munka után leugranak egyet szörfözni a partra, az a Northern Beaches-re jöjjön. Úszni és pancsolni a sziklák által védett, tengervízzel feltöltött medencékben (rockpool) lehet. Lehet az óceánban is, de az inkább küzdelem a hullámokkal. Ha viszont kellően beúszol, elég felemelő élmény - szó szerint - egy 2-3 méteres óriáshullám tetejéről ránézni a partra. A kisebb, védettebb részeken jókat lehet búvárkodni is. Ezeken a strandokon általában van 1-2 étterem, kávézó is, ahol a sztenderd fish and chips és hamburger mellett néha egy-egy merészebb párosítással is találkozhat a nagyérdemű. Nem tudom, hogy nemzeti specialitás vagy kreatív újítás, de az egyik ilyen strandbüfében ettem ananászos-céklás hamburgert (persze hús és sajt is volt benne). Én azért maradnék a salátánál és uborkánál máskor, de egy próbát megért.

Sydney igazi multikulturális város, sokféle etnikum és nemzet keveredik itt, ráadásul igen sokan lakják, kb. 5 millióan. Személy szerint, eddig nem igazán láttam jó példát különböző kultúrák együttélésére, eléggé szkeptikus is vagyok ezzel kapcsolatban, de az itt tapasztaltak alapján még Sydney tűnik a legműködőképesebb ilyen környezetnek. Bár a tapasztalataim nyilván elég felszínesek, de a városban járva-kelve egyszer sem éreztem azt, egyik etnikummal kapcsolatban sem, hogy itt ők lennének a kirekesztett, beilleszkedni képtelen népesség, akikkel probléma van (mely érzés Európában járva-kelve gyakran elfogott). Itt valószínűleg az segít, hogy a bevándorlás erősen szűrt: a legjobbakat válogatja ki az ausztrál állam, akik aztán azért tepernek, hogy hosszú távon letelepedhessenek és állampolgárságot szerezhessenek. Nincs randalírozás, mindenki jól viselkedik és betartja a szabályokat.

Az, hogy Sydney összességében egy élhető, jó hangulatú világváros, a szabályozott bevándorláson túl szerintem még egy dolognak köszönhető: van a háttérben egy jól működő, olajozott rendszer. Nem csikorognak, hanem gördülnek a fogaskerekek. Mire gondolok? Első ránézésre banális dolgokra. Például, a város tele van ingyenes közwc-vel. Továbbá, ezeket rendszeresen takarítják is! A főbb metró- és vonatmegállóktól kezdve a közparkokon át tulajdonképpen mindenhol előbb-utóbb wc-be botlik az ember. A város maga egy nagy közwc-hálózat. Ennek köszönhetően “Szükség Nagyúr” nem csúfítja el az utcákat mindenféle undormánnyal. Másik példa: rengeteg ivókút és vízcsap teszi kényelmessé a városban járókelők életét. Ez kell is, mert ha kisüt a nap, nagyon meleg tud lenni, kell a folyadékutánpótlás. De rengeteg további praktikus apróság könnyíti meg a mindennapi életet: a vonatok ülései egy könnyed mozdulattal átfordíthatók, így menetirányba fordíthatjuk, összenyithatjuk 6 fős térré vagy elszeparálhatjuk magunkat másoktól, igény szerint. Sok az ingyenes múzeum, természetvédelmi terület, zöldövezet. Több helyen láttam kutyapiszok összeszedéséhez kitett zacskót, kutak mellett ivótálat a kutyáknak. Ha a játszótéren eltörik egy korlát, másnapra megjavítják. Működnek, rendben vannak tartva a dolgok. A társasházhoz, ahol nővéremék laknak, tartozik egy úszómedence, jakuzzi és konditerem. És nem luxustársasházról van szó, hanem egy viszonylag átlagosról. Persze, nem szeretnék naivan idilli képet festeni az itteni életről. Itt is élnek az utcán hajléktalanok, itt is egyre drágábbak a lakások és egyre többe kerül a kényelmes, megszokott életszínvonal fenntartása. Mindent 10-szer becsomagolnak, ennek köszönhetően számomra zavaróan sok a műanyag szemét. Úton-útfélen lengedeznek a szivárványos zászlók (hogy a jegybank épületén mit keres, azt végképp nem értem).
Ettől függetlenül csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem magától értetődő, hogy egy ekkora és kulturálisan ilyen sokszínű városban élni, jönni-menni jó érzés. Az, hogy itt ez ennyire súrlódás- és feszültségmentes, valószínűleg sok tervezés és munka eredménye.

Végezetül, még egy kedves érdekesség a sydney-i padokról. A sétányokon és kilátópontokon elhelyezett összes padon van egy-egy kis fém emléktábla, mely egykori sydney-i lakosoknak állít emléket. Nem tudom, hogy különösebben kötődtek-e ahhoz a konkrét padhoz, szerettek ott ücsörögni vagy ez csak egy helyi szokás, de nekem tetszik.

Az ausztrál közlekedésnek számos furcsa sajátossága van. A legszembetűnőbb, hogy bal oldalon vezetnek, kormány a jobb oldalon. Érkezésünk után sógorom a vasútállomásról kocsival vitt haza minket: persze nekem sikerült rögtön a vezető helyére beszállnom, jobb oldalra. A szokás hatalma. Miután megállapodtunk, hogy a baloldali közlekedésbe való betanulásomat nem egy kétnapos repülőút után kezdem el, át is ültem.

Aztán elkezdtem vezetni is, ami elsőre (és másodikra, és harmadikra is) nagyon szokatlan élmény volt. De mostanra azért elég jól belejöttem. Több dolog is más, mint otthon, ezeket próbálom meg összefoglalni a továbbiakban. 

A méret a lényeg?

Nagyon nagyok az autók. Szélesek, hosszúak és magasak. Ez talán annak, aki volt már az USA-ban nem újdonság, de nekem, aki európai utakon edződött, szokatlan volt. Nővéremék autója, egy Toyota RAV 4, tipikus SUV, kényelmes belső terekkel. Otthon nagynak számítana, itt átlagosnak mondanám. Vannak azért kisautók is, ma például pont megakadt a szemem egy Mini Cooperen, de az tény, hogy nagyon ritkák. Én aztán igazán nem vagyok az SUV-k híve (a fenntarthatóság iránt érzékeny énem mindig felháborodik, ha Budapesten ilyen autókat látok) de azt elismerem, hogy ha valahol, akkor itt indokolt lehet ez a járműtípus. A szörf, kenu, csónak, lakókocsi, miegymás szállításához azért kell kraft. És itt elég sokan szállítanak, használnak ilyesmit. Az alábbi szörfszállító járgánnyal, mely azt hiszem jól szemlélteti az itteni méreteket, egy hepe-hupás földúton megközelíthető strand mellett találkoztunk:

Tartozékok: az autók orrán sokszor van indokolatlannak tűnő rádiós adó-vevő, vagy valami spéci antenna. Nem tudom, hogy egy saját rádióhoz kell-e, vagy valami másért erőltetik, de viszonylag gyakori. Emellett a nagyobb méretű autók mind fel vannak szerelve masszív ütközővel, a miértet pedig sajnos a saját szememmel is láttam: az egyik út mellett ott feküdt egy elütött kenguru.

A kisautókon kívül van még egy jármű, ami feltűnően nincs errefelé (vagy csak nagyon kevés van belőle): a mikrobusz. Az utakon néha látni pár retro stílusú, 50 éves modellt, de a legtöbb autó valamilyen SUV, platós SUV, vagy ahhoz hasonló, brutális méretű városi tank. Az itteni autók nagy része (nővéreméké is) automata váltós. Így szerencsére csak n és nem n+1 új dologra kellett figyelnem vezetés közben. 

Bal oldal

Erről már volt szó, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire automatikus. Nem elsősorban a vezetésnél, inkább a gyalogos közlekedésnél: még mindig összezavarodom, több, mint egy hónap után is és inkább mindig minden irányba szétnézek, ha átkelek. De az utcán sétálva is sokszor gyanús lesz, hogy miért jön mindenki szembe, aztán gyorsan kapcsolok: rossz oldalon megyek. Vagy ők mennek a rossz oldalon, nézőpont kérdése. De ők vannak többen. 

Ha már gyalogos átkelés: Sydney és vonzáskörzete nem igazán gyalogosokra optimalizált város. Vagy mondhatnám úgy is, hogy nem jó érzés gyalogosként közlekedni a városban. A belvárostól eltávolodva sok helyen, ahol elvárható lenne, nincs gyalogátkelő, így gyalogos elsőbbség sem, csak úgynevezett refuge zone, ami abban segít, hogy átkelésnél “menedéket találj” a két sáv között. Ezt elsőre elég unszimpatikusnak tartottam, de aztán gyorsan megértettem az okát: itt mindenki autóval jár. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás azt nem tudom, de a végeredmény szempontjából nem is lényeges. Egyébként a kerékpározás sem egy gyakori közlekedési mód Sydneyben, a nemzeti parkokban, félreeső utakon látni több biciklist, de a városi részeken nem igazán. Bár vannak bicikliutak vagy sávok, illetve a biciklisekre figyelmeztető táblák, de biciklisek nem igazán. Sőt, ami elég durva viccnek tűnt, amíg ki nem derült, hogy komoly: az autópályák mellett is van bicikliút, ami egy festett, keskeny sáv a 3 sávos út szélén. Jó, maximum csak 110-zel lehet az ilyen utakon autózni, ennek ellenére nem tudom, mi venne rá bárkit is, hogy egy ilyen úton biciklizzen. Összességében az az érzésem, hogy ez itt inkább megtűrt, mint támogatott közlekedési forma.

A bal oldali közlekedéshez tartozik még, hogy minden ami otthon a jobb kézhez kötődik, az itt bal, a jobbkézszabály kivételével, az ugyanis itt is érvényes (bár nem igazán létezik errefelé egyenrangú útkereszteződés, így még nem volt lehetőségem élni vele). Balratartás van több sáv esetén és balsodratú a körforgalom is, tehát a jobbról jövőnek van elsőbbsége. Körforgalomban külön művészet az irányjelzés is: az első kijárat még logikus, mint otthon, de ha a második kijáraton hajtasz ki (egyenesen) nem indexelsz, a 3.,4, … kijáratoknál pedig jobbra jelzel (van egy hivatalos rend is, hogy ameddig bent haladsz, befelé jelzel, ha kijössz, kifelé, de ezt kevesen csinálják így). Az ablaktörlő bekapcsolásából pedig a többi autós nem fogja tudni, hogy merre mennél, így inkább a másik oldalon keresd az irányjelzőt is (a reflexek, ugye…).

Táblák, utak

A kresz táblák sem igazán segítenek, hogy otthonos legyen a közlekedés egy hozzám hasonló európai számára. Az ausztrálok, ki tudja miért, szinte mindent kiírnak betűvel is. Ha a sáv jobbra fordul, a nyíl mellé kiírják: right turn. Néha a bal oldali sáv fordulni fog, de van, hogy erre csak egy lazán odavetett turn left kiírás figyelmeztet. Ha a forgalommal szemben, rossz irányba hajtanál fel egy útra, a jól ismert behajtani tilos helyett egyszerűen kiírják, piros betűkkel: wrong way, go back. A legszebb, amikor annyira sok szöveg van egy közlekedési táblán, hogy esélyed sincs végigolvasni mielőtt elhaladnál mellette. Elsőre ilyen a school zone tábla is, de szerencsére ez - ugyan sok információt tartalmaz - de mindenhol ugyanolyan, így rutinos autósként már csak azt kell végiggondolnod, hogy hány óra van éppen, milyen nap és nincs-e iskolaszünet. Egyedül a körforgalom jelölést nem láttam még kiírva a jel mellé, minden mást igen. Pár példa, amit útközben meg tudtam örökíteni:

A fizetős utak is pont fordítva vannak, mint otthon: a városok közötti autópálya jellegű utak ingyenesek, és a városon belüli gyorsforgalmi utak, bizonyos útszakaszok a fizetősek. Ezt, bár jelölik, de számomra valahogy nem eléggé figyelemfelhívóak ezek a jelölések (ezt volt alkalmam megtapasztalni, amikor véletlenül felhajtottam egy fizetős útra, ami egy 5 km hosszú alagút volt a város alatt). Hogy ne legyen azért annyira egyszerű, a fizetős utak nem egyetlen útkezelőhöz tartoznak, így attól függően, hogy melyikre mentél rá, be kell regisztrálnod a megfelelő felületen (nyilván ezt csak az első alkalommal), hogy majd le tudják vonni a díjat utólag.

Összegzés

A sok technikai részlet és fikázás után adódik a kérdés: jó, ez mind fura és más, de összességében milyen a közlekedési rendszer? A rövid válaszom: sokkal jobb, mint otthon. A hosszabb: az emberek sokkal szabálykövetőbbek, a rendszer sokkal szigorúbb a kihágásokkal szemben és összességében sokkal egyenletesebb, gördülékenyebb, nyugodtabb a közlekedés ritmusa. Sokat segít, hogy autópályán is maximum 110-zel mehetsz, nincsenek 150-nel a fenekedbe megérkező autók. Minden sokkal kiszámíthatóbb. A városokban 40 és 70 közötti sebességhatárok szoktak előfordulni, rengeteg a kamera és a sebességmérő állomás. Itt nincs olyan szabály, hogy tíz százalékkal még túllépheted a sebességhatárt. Az 50-es táblánál maximum 50-nel mehetsz, különben ha gyorshajtáson kapnak, komoly pontlevonás jár érte (kb. 3-4 pont is lehet a 12-ből egy gyorshajtás, 3 évig nem évül el). Ha eléred a 12 büntetőpontot, ugrott a jogsid. És úgy tűnik, működik a rendszer, a városban én egy gyorshajtót sem láttam (autópályán is csak 120-szal száguldoznak nagy ritkán). Összességében sokkal nagyobb biztonságban érzem magam közlekedés közben, mint otthon. Megfontolandó intézkedések lehetnének ezek Budapesten is, különös tekintettel a közelmúlt tragikus közúti baleseteit és az általános magyar autósmorált ismerve.

Ennek ellenére van, ami az itteni rendszerben is túlzásnak tűnik, például minden jelzőlámpás kereszteződés egy kicsit para, mert ha véletlenül pirosra vált a lámpa és te nem érsz át, jön a büntetőpont ha lefényképeznek (elég sok helyen van kamera). Egyébként nagyon rövid ideig van sárga is. Így az a fura szokás alakult ki bennem, hogy kicsit ráfékezek minden zöldnél, hogy ha kell, akkor ne hirtelen, satufékkel álljak meg. Ez azért egy kicsit fura nekem, de semmi sem lehet tökéletes, és ennyit talán be lehet áldozni a biztonságos közlekedés oltárán. Illetve ami még nekem nagy mínusz, az a gyalogosok és kerékpárosok alárendeltsége, amiről már fentebb írtam. Hiába érthető az itteni autó központúság, számomra mindig egy kicsit bosszantó ezzel szembesülni gyalogosként.

A kincskereső már távolról feltűnést keltett a kevés számú strandoló között. Mikor először megpillantottam, még nem volt kincskereső, csak egy 40 év körüli fura fickó. Halászsapka, napszemüveg, fekete póló, fekete rövidnadrág, papucs. Egyik kezében fémdetektor, másikban szűrőlapát. Igazi csodabogárnak tűnt. Néha térdig, néha bokáig gázolt a vízben, úgy pásztázta az aljzatot. A detektor néha bejelzett, ekkor matatás, néha a lapát is előkerült.
Megszólítottam:
   - Megkérdezhetem, mit keresel?
   - Aranyat tesó. Aranyat.
   - Ékszereket?
   - Bizony, tesó. Ha tudnád mennyit találtam már!
   - Tényleg? - hitetlenkedtem.
   - Ó, igen. Ezek a lányok, ezek úgy strandolnak, mintha divatbemutatón lennének. Ékszerben jönnek ki ide a partra, van aki még sminkel is. Strandra, sminkben! Mintha versenyeznének egymással. És utána mi történik? Elveszítik, lecsusszan róluk a gyűrű. Én meg megtalálom.
Az égbolton előttünk áthúzott egy hidroplán. A közeli fákon papagájok rikácsoltak.
   - Sokat találtál már?
   - Rengeteget! Két dolog játszik a kezemre: a naptej és a hideg víz. Nincs az az aranygyűrű, ami ne csusszanna le ezektől. - mondta mosolyogva a csodabogár. - Egyébként spanyol vagy?
   - Hogyan?
   - Spanyol vagy? Vagy honnan jöttél?
Ezt valamiért bóknak vettem. Hmm spanyol, nem is olyan rossz! Végül őszintén válaszoltam:
   - Nem. Magyarországról jöttem, Európából.
Ezt a hülye szokást lassan elfelejthetném, hogy hozzáteszem Európát, mert itt mindenki (!) tudja, hol van Magyarország!
   - Áá, Magyarország, az szép! De Európa, uh, migráció - és sokatmondóan rázta a fejét.
   - Hát igen, vannak nehézségek - mondtam - És te honnan jöttél?
Megszoktam már, hogy ide mindenki jött valahonnan, ki korábban, ki később.
   - Én itt születtem - mondta és napszemüvege mögé rejtett szemében, úgy véltem, büszkeség csillant. - Na nem pont itt, hanem Nyugat-Sydneyben. - kis csend, utána folytatta. - És hogy tetszik itt nálunk, mióta élsz itt?
   - Ja, csak látogatóban vagyok itt. Családlátogatás. Márciusig maradok. De Sydney nagyon tetszik: zöld, tele parkokkal, strandokkal, félszigetekkel, természettel.
   - Igen. Csak kár, hogy minden megdrágult. A lakásárak kilőttek, a városban is mindenért fizetni kell, egyre többet! - elégedetlenkedett.
Lehet, hogy nem hobbiból vagy jókedvében fésüli át a strandot, hanem ez a mellékes? Vagy lehet, hogy főállású strandguberáló?
   - És hogy ízlik a kaja? - kérdezte.
Hát izé, mit válaszoljak, nem eszek nagyon mást mint otthon, nem hinném, hogy létezik olyan, hogy ausztrál konyha, de nem akartam megbántani:
   - Alapvetően rendben van, bár a tengeri herkentyűkért nem annyira rajongok - nyögtem ki végül.
   - Steak? - próbált kisegíteni.
   - Steak - mondtam barátilag.
A közelben egy nagy csapat iskoláskorú gyerek érkezett kajakokkal, mentőmellényben. Élénk zsivajuk betöltötte a kis strandot, ahogyan vízreszálláshoz készülődtek.
   - Különben nagyszerű ország ez! Jártál már Nyugat-Ausztráliában? - folytatta.
   - Nem.
   - Ott az Indiai-óceán, itt a Csendes. Ide aztán nem jutnak be bevándorlók, csak akkor ha mi is úgy akarjuk! - büszkélkedett, hozzá elégedetten mosolygott.
A fémdetektor hirtelen vinnyogni kezdett. Mindketten a hang felé fordultunk. A víz bokáig sem ért, szinte már a parton voltunk. Körkörös mozdulattal próbálta jobban behatárolni a találat helyét. A detektor továbbra is vadul vinnyogott. Lábával ásó mozdulatot tett, majd a szűrőlapáttal is belekotort a homokba. A közeli parkban felrikkantott egy kakadu. A víz lassan kioldotta a homokot, a szűrőlapát alján megcsillant valami: egy fém alkatrész, valószínűleg egy napernyő tartozéka.
   - Rengeteg a szemét ezeken a strandokon! Nem értem, a hatóságok miért nem jönnek le ide és büntetik meg a szemetelőket. Hallgasson rám: mondja meg a feleségének, hogy ne viseljen ékszereket a strandon! - tanácsolta, majd lassú, egyenletes mozdulattal az aljzatra irányította a fémdetektort - Nem tudja esetleg mennyi az idő?
Önkéntelenül is a bal csuklómra néztem. Nem volt rajta óra.
   - Négy körül lehet, nemrég néztem - válaszoltam.
   - Négy körül, aha. Értem. Minden jót!
   - Sok szerencsét!

Kezdetben sok kisebb-nagyobb dolog feltűnt, ami más Sydneyben, mint otthon. A fákról már volt szó, de ami talán még ennél is meghatározóbb, az az állatok. 

Kezdjük a madarakkal. Az álmos európai utazó itt nem madárcsicsergésre és rigófüttyre kel reggel, hanem kakaduk és papagájok rikácsolására, kokaburák kacagására vagy a varjak vijjogására. Ez utóbbi a személyes kedvencem és egyben a legfurább, mert ezek a varjak több regiszterrel magasabb hangon oáznak, mint az otthoni rokonaik. Egyszerre hátborzongatóan emberi és nevetségesen banális. De ki tudja, ha ezek a varjak sok emberi szót hallanak a városban és az evolúció teszi a dolgát, évmilliók kérdése és a társalgási szintű angol sem lehet elérhetetlen számukra.

A madarak nem csak a természetközelibb, kertvárosias részeken élnek Sydneyben, de a belvárosban sem ritka a jelenlétük. Tényleg zavarbaejtő, hogy az utcán az ember feje felett időnként átrepül egy-egy kis papagáj, ha leül uzsonnázni, odavetődik egy-egy bátrabb vadpulyka vagy íbisz. Az egyik strandon egyszer egy csapat repülő pelikánra lettem figyelmes. Olyan ez, mint egy inverz állatkert, ahol az emberek a nap végén visszatérnek “ketrecükbe” az állatok pedig szabadon jönnek-mennek. 

 Emellett kisebb-nagyobb gyíkokkal, ausztrál vízisárkányokkal (nevükkel ellentétben elég békések és félénkek) vagy akár kisebb testű kengurukkal (wallaby) is összefuthatunk, bár ez utóbbiakkal azért inkább a lakóövezetek között elterülő, az óceánba benyúló félszigetek (ún. headlandek) erdősebb részeiben. A tegnapi túrán pont láttunk egyet, meg is örökítettem (legjobboldali kép).

Egyébként számomra ezek a headlandek lettek Sydney egyik legjellegzetesebb sajátossága.  Természetvédelmi területek a városon belül, egyfajta védett szigetet, pontosabban félszigetet képeznek az állat és növényvilág számára. Jól kiépített sétautak vezetnek keresztül rajtuk és gyönyörű kilátás nyílik róluk a város különböző pontjaira. Mivel az óceánpart Sydney környékén sok kis öböllel tagolt, ezért elég sok ilyen bejárható headland létezik. Alábbi képek az egyik legszebb ilyen útvonalon, a Bradleys Headen készültek.

 Ha Ausztrália, akkor kenguru. És krokodil, koala, wombat, kacsacsőrű emlős, tazmán ördög. Ezekkel az állatokkal is mind találkoztunk - az Australian Reptile Parkban. Ez egy kissebb, közvetlenebb állatkert ahol leginkább a helyi állatvilággal ismerkedhet a látogató. Nagyon szimpatikus volt, hogy a ketrecek bejárása mellett sok gyakorlatias programmal is készültek: előadások, etetések, állatsimogatás, kígyó-show és miegymás. Ezekből gyűjtöttem pár fun-factet a koalákról, akik a legnyomibb és egyben legaranyosabb állatok mind közül: 

• a koala a nap 24 órájából 17-18-at átalszik, viccesebbnél viccesebb pózokban
• teszi ezt azért, mert tápláléka az eukaliptusz fák levele, mely magas rosttartalmú, de energiában nagyon szegény táplálék, így egyszerűen nincs ereje másra az alváson kívül (nem, nem hallucinogén és tudatmódosító a levél ahogy azt sokan, korábban én is gondoltam, de toxikus, amivel viszont a koala emésztése megbirkózik)
• a több száz különböző eukaliptuszfa közül csak nagyon kevés félét esznek, de hogy melyiket, az koaláról koalára változik - igazi kis gourmet-k
• az állatkertbe, de még az állatkert parkolójába is tilos kutyát vinni, mert a kutyaugatást hallva nagy a kockázata annak, hogy a koala szívrohamot kap és elhalálozik 

Fentiek ismeretében igazolódni látszik a tézis, miszerint az evolúció során nem kizárólag a legfittebb fajok képesek a túlélésre, sokkal inkább mindenki, aki nem totálisan életképtelen. És a koalák példájából látszik, hogy a természet sokszor nem teszi olyan magasra ezt a lécet. Legalábbis itt Ausztráliában nem.

A koalára és a legtöbb őshonos ausztrál állatra manapság - mily meglepő - az emberi tevékenység és ezzel összefüggésben az őshonos életterük csökkenése jelenti a legnagyobb veszélyt. Plusz, mivel Ausztrália egy elzárt sziget, minden új betelepülő, legyen az ember, állat, növény, gomba vagy bármilyen mikroorganizmus, potenciális veszélyforrás. Így jobban érthető az a rigorózus vizsgálat, amivel a repülőtéren találkozhat a belépő utas. Nyilatkoznod kell többek arról, mennyire sáros a cipőd, léptél-e vele édesvízbe, milyen élelmiszereket hozol be az országba, milyen betegséged van. Ha ezeket elmulasztod és kiderül a hatóságok számára, ki is tilthatnak az országból. Hallottam olyan itt élő magyarról, aki a töltött paprikához szükséges paprikamagot “csempészett” be az országba (itt ugyanis csak a vastag héjú kaliforniai paprika kapható a boltban, tv paprika nem), nem keveset kockáztatva ezzel. De végül bejött neki.

Végezetül pár szó a veszélyes állatokról. Ezekre a legkönnyebb otthon ráparázni Ausztrália kapcsán, de ezekkel találkoztam eddig a legkevesebbet Sydneyben és környékén (fenntartva, hogy az ország más részein más lehet a helyzet). Egyszer láttunk kígyót a veszélyesebb fajtából, de az egy nagyobb nemzeti parkban volt, távol a várostól, a biztonságos palló alatt. Illetve egyszer áthajtottunk egy - már élettelen - kígyón, akinek nem sikerült időben átkelnie az úton. Az óceán élővilága is változatos, sokszínű élővilággal találkoztam az eddigi snorkelezések során. Cápák, mérges ráják és medúzák helyett csak meglepően nagy, de barátságos halakkal volt eddig dolgom, remélhetőleg ez így is marad. Az egyik legemlékezetesebb egy nagy Napóleon-hallal való találkozás volt, akit annyira nem izgatott, hogy közel úsztam hozzá, békésen eszegette tovább kedvenc tengeri moszatját. 

Úgy alakult, hogy 2024 első hónapjait Ausztráliában, pontosabban Sydneyben tölthetem a nővéreméknél. Ez egyben jó alkalom is arra, hogy írjak egy kicsit az itteni élményeimről, benyomásaimról, ez remélem, segít majd az emlékek megőrzésében és talán tudok pár érdekes dolgot mondani, mutatni az otthoni rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek erről a távoli országról. Vágjunk is bele.

Első benyomások: Sydney nagyon zöld. Ezt még egy hosszú és kimerítő repülőút után is könnyen észrevettük Rékával, ahogy a reptérről Hornsby állomás felé vonatoztunk. A zöld városkép oka a viszonylag gyakori csapadék: bár sokszor esik, de általában nem nagyon hosszan. Egyébként az időjárás elég változékony: napos-felhős-borult-esős idő sokszor egy napon belül váltogatja egymást. A szél és a nap erős, ezek kombinációja pedig azt eredményezi, hogy nyáron is csak ritkán van az az otthonról jól ismert kánikula érzet. 

Szóval Sydneyben buja növényzet, dús zöld gyepek, rendezett házak, különleges alakú fák tárultak a szemünk elé a vonat ablakából. Rögtön a második benyomásom ehhez kapcsolódott: itt mások a fák. Girbe-gurbák - talán a gyakori és közel állandó szél miatt - valahogy szembetűnőbb a törzsük és az ágaik. Kevesebb rajtuk a levél. És hullajtják a kérgüket, legalábbis a legtöbbje. Persze mindez csak az elején meglepő, utána hozzászokik az ember, hogy Ausztráliában (egy kicsit) minden más. 

Amit a vonatút során a városból láttunk, az nagyon más volt, mint Sanghaj, ahol átszálltunk. Végre valami európainak tűnő, valami ismerős városkép. Sydney zöldnek és nagyon élhetőnek tűnt a vonat ablakából, egy véget nem érő kertvárosnak. Rékával rögtön el is döntöttünk, hogy ide költözünk. Mivel az élet nagy döntéseit nem egy 20 órás repülőút után, pár óra alvással a hátunk mögött érdemes meghozni, ezt a döntésünket később egy kicsit felülbíráltuk. De csak egy kicsit. Ettől függetlenül Sydney szép. 

A vasúti kocsi beltere számomra legalább olyan érdekes volt, mint a kinti világ: az utazóközönség nagyon más volt, mint a megszokott budapesti és a nagyon nem megszokott sanghaji, ahol szintén nem keveset vonatoztunk a reptér és a város között. Sanghajban zavarbaejtően egyedül éreztük magunkat európaiként, kizárólag kínaiak mindenütt (mondjuk, így utólag nem tudom, mire számítottunk, de ott egy kicsit sokkoló volt). Nemhogy európaiakat, de semmilyen más etnikumú embert nem láttunk. Sydneyben ezzel szemben a virágozzék ezer virág elve érvényesül: ázsiaiak (sokan!), arabok, indiaiak, afrikaiak, melanézek és persze, az egykori európai betelepülők és leszármazottaik, számomra ők az igazi ausztrálok, akkor is ha ez nem PC (A PC-ség itteni fajtájáról majd szintén külön bejegyzésben). De hogy ismersz meg egy tőrőlmetszett ausztrált? Számomra az alábbi ismertetőjegyek segítenek: rikító virágmintás (egyéb figyelemfelkeltő minták is elfogadhatóak) ing, széles karimájú kalap vagy halászsapka és sokszor szinte világítóan fehér bőr. El is döntöttem, hogy majd emlékbe én is beszerzek egy giccses-rikító ausztrál mintás inget, naplementében szörföző kengurukkal vagy valami hasonlóval.

A tömegközlekedés is nagyon más, mint otthon, igazából sokkal egyszerűbb, ha megszokja az ember. Ez az első úton velünk még nem volt így, de aztán gyorsan átálltunk. Legegyszerűbben úgy utazhatsz, hogy a megállóban ahol felszállsz odaérinted a bankkártyádat egy terminálhoz, majd leszállásnál ugyanígy. És ennyi. A készpénzfetisiszták (#készpénzmindig) kiválthatnak egy külön tömegközlekedésre való kártyát amire pénzt lehet tölteni. Turisták és helyiek számára is ez egy nagyon egyszerű és jól működő rendszernek tűnik. Ott lehet az egyetlen Achilles-sarka, ha az ember elfelejti lecsippantani a kártyáját, de általában a kapus részeknél mindig van humán segítség is erre az esetre, a rendszer pedig egy határon túl már nem számláz többet, szóval nem buksz sokat még akkor sem, ha figyelmetlen vagy. Ha pedig ellenőr jön, akkor ő is leolvassa a kártyádat és látja, hogy érvényesítetted-e. 

Vissza a vonatra: az út gyorsan eltelt, Hornsby vasútállomásról már csak egy gyors, de annál szokatlanabb autóút vezetett nővéremék otthonába. Szokatlan azért volt, mert itt természetesen bal oldali közlekedés van érvényben és az autók, táblák és a vezetés is egy kicsit más, mint otthon. Well,... ha te ülsz a volán mögött első alkalommal, akkor nagyon más, de erről majd egy külön bejegyzésben írok.

Római tartózkodásunk igazoltatással kezdődött. Ahogy kiértünk a reptérről, kezemben a telefonommal a jó előre kinézett buszmegálló irányába indultunk. Természetesen nem volt buszmegálló, de buszok időnként jöttek és mentek, bármiféle felirat vagy tájékozódást segítő információ nélkül. A buszvezetők nem beszéltek angolul, de mivel Olaszországban voltunk erre nem is számítottam. 

Tétovázásunk és jövés-menésünk feltűnt a közelben posztoló rendőröknek (nem úgy posztoló). Nem a tömeggel együtt hagytuk el a repteret, nem találtuk a helyünket és ez gyanút keltett. Elkérték a személyinket igazoltatás végett, végül azért útba is igazítottak. 

Némi buszon és metrón való zötykölődés után megérkeztünk a szállásunkhoz, mely a belvárostól egy kissé távolabbi kerületben volt, de azért még nem túl messze. Olasz környék volt tele helyiekkel, turisták nem nagyon fordultak meg errefelé. Rögtön feltűnt, hogy itt mások az utcák, mások az épületek, mint otthon. 12-14 emeletes, hatalmas lakóházak tornyosultak a nagyobb utak mentén. Régi építésű, nagy bérházak voltak, melyekhez hasonlót sem Budapesten, sem másik hazai városban korábban nem láttam. Azt hiszem nálunk akkoriban, az 50-es években inkább paneleket építettek hasonló célra. 

Az egyik ilyen társasházban volt a szállásunk is. Egy azerbajdzsáni családdal osztoztunk a 2 szobás, közös konyhás lakáson, akik kedvességét ellensúlyozta, hogy a szálláshirdetésben “elfelejtettek” említést tenni kisbabájukról. Szerencsére nem volt sírós a baba, de a kevés négyzetméter és közös konyha, fürdőszoba használata okozott furcsa helyzeteket. 

Azért a jóból is kivettük a részünket: minden napot a közeli pasticcheria teraszán kezdtünk. Hamisítatlan olasz hely volt. Bent finomabbnál finomabb péksütemények hívogattak, az utcai terasz rész pedig reggelente aranyló novemberi napfényben úszott. A szomszéd asztalnál elegáns öregúr regényt olvasott, máshol kutyasétáltatók elegyedtek szóba az asztalnál kávézókkal. Valami megfoghatatlan és mégis átélhető derű és könnyedség volt a levegőben, aminek jó volt részese lenni. Ez lenne a dolce vita? Ez lenne Róma, ma?

De nem ülhettünk egész nap a kávézó teraszán, várt ránk a régi Róma. Hogy mennyire várt ránk, az utólag egy kissé más megvilágításba került. Róma, köszöni szépen, de nem töri magát a turistákért. A pincérek többnyire unottan, kedvetlenül szolgálnak ki, a buszok kiszámíthatatlanok és nem lehet rájuk jegyet venni (de a minket útbaigazító helyiek szerint ez nem is szükséges). Rengeteg ember van az utcákon. A járdák szűkek, az autósok vakmerőek, de ha lelépsz az útra és közben a szemükbe nézel, akkor nem lesz baj - magyarázta később az idegenvezetőnk, egy ukrán fiú. “Sokkal nehezebb megölni valakit, ha közben a szemébe nézel” - mondta nem kevés szarkazmussal a hangjában. Mondhatjuk a fentiekre, hogy magyaros panaszkodás - amiben biztos van némi igazság - de ettől függetlenül leszögezhető, hogy az Örök Város van olyan népszerű célpont, hogy megengedje magának ezt a fajta nemtörődömséget. Szemmel láthatóan így is rengeteg turistát vonz, akkor meg minek törje magát? És a rómaiaknak ebben valahol igazuk van. 

A Vatikáni Múzeum szép volt, de ez a mennyiségű szobor, freskó, mozaik, festmény, faliszőnyeg, miegymás egy idő után nehezen befogadható. Csoportunk tárlatvezetője kérlelhetetlenül terelt minket végig teremről-teremre, csarnokról-csarnokra ebben a soha véget nem érő épületegyüttesben. A tárlatvezetés során megfáradt testünk és lelkünk végül a sixtusi kápolnában kereshetett menedéket. Michelangelo híres freskója alatt csoportokba verődött turisták fixálták a mennyezetet, miközben a rend kérlelhetetlen őrei időről időre “No photo!” - kiáltással próbáltak érvényt szerezni az amúgy táblákon is jelzett tilalomnak. Amikor a méhkasként zúgó embertömeg elérte a kritikus zajszintet, ezt megtoldották a “Silence please!“ felszólítással, több-kevesebb sikerrel. Ezek árnyalták, de elvenni nem tudták a művészetkedvelő látogató élményét: a kápolna freskói és falfestményei tényleg csodálatosak.

Aznap délutánra már csak könnyed programokat terveztünk be: séta a Tiberis partján, pizzázás a Trastevere egyik eldugott éttermében, majd csavargás a hangulatos, szűk utcákon. Végül a Trevi-kútnál és a Spanyol-lépcsőnél zártuk a hosszúra nyúlt napot.

Kötelező éves látogatás: az üzletág vezetői jönnek el Budapestre. Nem a legfelső vezetés, akik miatt annak idején vasalt ingben kellett megjelenni és a C szárny liftjét nem volt szabad használni. Nehogy "összefussunk" a Nagy Emberrel, gondolom. Most közepesen nagy emberek jöttek, viszont annál nagyobb számokat hoztak magukkal. Milliók, milliárdok röpködnek az előadás alatt, miközben egy ezzel párhuzamos univerzumban Magyarország kormánya bejelenti: augusztustól kivezetik az árstopot. Azon gondolkodom, ezután 2000 vagy 3000 Ft lesz a csirkemell. Meg azon, hogy miért vagyok én itt - már azon túl, hogy kötelező.

Az előadó pocakos és hiába a magas pozíciója, farmert és galléros pólót visel, ezzel is tovább laposítva a vállalati hierarchiát. Egyébként is meleg van, 37 fok - na nem itt bent, itt megy a klíma, van vagy 19 fok. Miközben beszél, a gondolataim máshol járnak. A kivetített diasor hemzseg az adatoktól: számok, görbék, 3 és 4 betűs mozaikszavak kavalkádja. Információra éhes szellemem ráveti magát az első oldalra, de hamarosan visszavonulót fújok. Inkább azon mélázok, milyen lehet egy felső vezető élete. Két napja még Tokióban volt, ma Budapesten. Velem ellentétben valószínűleg neki sokat mondanak a bevétel és költség rubrikában lévő eurómilliók és milliárdok. Ő valószínűleg nem számolgatja, hogy most mennyi az euró, 370 alá ment-e vagy még nem. Esetleg lejjebb? Most kell-e váltani? De persze minek is számolgatná, számára ez csak egy egzotikus közép-európai pénznem.

Vajon az eurómilliárdok világában otthonosan mozgókat zavarba tudják hozni a kis számok? Találkoznak még ilyenekkel a hétköznapjaikban? Járnak boltba vagy autószerelőhöz? Tudják értelmezni, ha duplájára drágul egy doboz tej, vagy nem is detektálják ezeket? Vagy - ami valószínűbb - ezeket már rég kiszervezték valaki másnak? Lízingcégnek, házvezetőnőnek. Teljes körű szolgáltatások. Vajon mi a legkisebb érzékelhető pénzegység számukra? Egy autó, egy ingatlan, egy új iroda vagy egy új gyár, esetleg egy új munkavállaló bekerülési költsége?

Nem kapok választ a fenti kérdéseimre, de a globális kitekintés a vállalat és azon belül is az üzletág fejlődésére legalább érdekes, bár nem túl derűs. A konklúzió számomra, hogy Európa lassan Kína autógyártójává válik. (Miközben itthon az egekbe kúszik a használt autók ára, az újakkal már nem is számolok és egyre korosabbá válik a járműpark - ez persze nincs benne a preziben, csak én gondolom hozzá). Jön majd az elektromos, már akinek jön. A szegényebbek meg majd máshogy mentik meg a Földet: nem autóznak.

Mindeközben az előadásban ígéretes termékportfóliók, új fejlesztések kerülnek bemutatásra. Hirtelen beugrik, hogy holnap reggel fel kell hívnom az autószerelőmet. Azt mondta fullon van, de talán tud szakítani egy kis időt, hogy végre kicserélje az tompított fényszóróm kiégett izzóját. Ez amúgy nem lenne egy nagy művelet, de az autóm gányolt. A használtautó kereskedő anno "elfelejtett" megemlíteni pár dolgot vele kapcsolatban. Például, hogy németből hozták be az autót egy baleset után, Salgótarjánban kipofozták, lefújták (az autószerelőm szerint leokádták, azért pöttyöződött fel az elején a festék rajta) és a sérült elemeket úgy-ahogy pótolták. Az úgy-ahogy pótlás miatt a műanyag panel két csavarja forog a menetében, így esély sincs leválasztani a lámpatestet és tisztességesen kicserélni az izzót. De Drazsé szerintem megoldja, mint ahogy eddig mindig megoldotta.

Az előadás közben a vége felé közeleg. Az egyik utolsó dián sötét viharfelhők fenyegetik a békés kertvárosi idillt. Veszélyben a barbecue? Az biztos, hogy rázós utunk lesz. Jövőre találkozunk!

A los angelesi bluesgitáros és producer Josh Smith neve talán sokaknak ismeretlenül cseng, hiszen nem a zenei fősodor tagja, különösen nem idehaza. Európában csak ritkán lép fel, de az USA-ban dolgozott többek között Eric Gales és Joe Bonamassa lemezein is. Én is csak egy véletlennek, mégpedig ennek a youtube videónak köszönhetően találtam rá pár éve, melyen egy gyönyörű Collings gitáron játszik egy gazdag, ízes-bluesos futamot. Smith ráadásul ritkán énekel, dalai leginkább instrumentálisak, ahol a gitáré a főszerep. Ugyanakkor Smith jóval több mint egy mezei bluesgitáros, egyfajta zenei értelemben vett vándormadár. A blues nála csak egy kiindulási pont, ahonnan szívesen kalandozik más rokon zenei műfajokba is, legyen az jazz, soul vagy funky. Zenei utazásának legújabb állomásán egy big band élén találta magát és azt kell mondjam, ez nagyon jól áll neki.

A Doublecross című nyitódal jól megtestesíti azt a jazz-blues fúziót, mely az egész albumon végigvonul. A fúvósok és az orgona hol kiemelik Smith egyedi gitárjátékát, hol főszereplővé lépnek elő a gitár háttérbe vonulásával. A második, Brand New című dal az egyetlen, melyen éneket hallhatunk, de a hangsúly itt is inkább a gitár és a Larry Goldings által megszólaltatott orgona összjátékán van. A Hopeless Quarters üde és friss hangzása és fülbemászó dallama miatt marad emlékezetes. Ennél a számnál már egyértelművé válik: itt minden zenész egyenrangú alkotóként járul hozzá a végeredményhez mely ennek köszönhetően egy kiegyensúlyozott, élvezetes lemez lesz (Smithen és Goldingson felül Alex Frank bőgőst, basszusgitárost és Lemar Carter dobost kell megemlítenünk). Jót tesz az album ívének a Fat Hair balladisztikusabb, sejtelmesebb hangulati váltása, a torzított gitár hangja pedig biztosan hosszú időre beég a hallgató dobhártyájába. A Rare Plus funkysabb, soulosabb vizekre evez. Smith mesteri ritmus és szólógitáros is egyben, ezt ebben a szerzeményében is egyértelművé teszi. A lemez csúcspontja az utolsó előtti, Wayfarer című szám. A hátborzongatóan szép fúvós intró már önmagában is emlékezetes, de utána olyan elementáris erővel sír fel a gitár hogy az a dal végéig berántja és nem ereszti a hallgatót. A hangvétel itt is balladai, hasonlóan a Fat Hair-hez. A nagybőgő és a fúvósok meghitt atmoszférát teremtenek és megalapozzák Smith érzelmes gitárjátékát. A dal fokozatosan, szellősen építkezik, a lezárásban újfent visszatérő fúvósok szépen keretezik a művet. Az Unauthorized Cinnamon igazi grand finale, örömjáték ahol minden zenész még egyszer bizonyítja, hogy hangszerének mestere, az eredmény pedig egy játékos, jókedvű nóta, méltó lezárása az albumnak.

Aki kifinomult, érzelmes, magával ragadó zenei élményre vágyik mindenképpen hallgassa meg az albumot, mely a 2022-es év egyik kellemes zenei meglepetése.